Jött a hír Karcagról: Mándoky Kongur István hetvenöt éves lenne. A dátumból ünnep lesz, s ez azt jelenti, hogy mindenki emlékezni fog. Elfogultan persze, hiszen sokan ismerték. Ha kétszáz éves volna, mindjárt más. Nagyobbra nyitja szemét az ember. Volna tárlat, posztumusz megjelent munkák, és ha naptára engedi, beszédet mondhat a miniszter is, pláne, ha ő maga is kun származék, mint volt kettő is az előző ciklusban.
Minthogy én is a tőrőlmetszettek egyike vagyok, figyelemmel kísértem a Mándokyról szóló történeteket. Sok van belőlük, s némelyik jócskán ellentmond a másiknak, de magyar földön ez csaknem szokásos. Petőfi születési helyét is mindmáig vitatják, fölösleges hát csodálkozni azon, ha a káprázatos nyelvésznek a gyerekkora is mitikus történetekkel van sormintázva. Érdemes elmondani párat.
Tehát Karcagon vagyunk, a Nagykunság közepén, az ötvenes évek legelején. Elővakarják magukat a semmiből a hitvány téeszszervezők. Nem szólóban jönnek. Velük a karhatalmisták, és a sosem hallott elvek. Melyek szerint, aki szorgalmas volt, és jól gazdálkodott, az gazember. Vagy, ha úgy jobban tetszik: kulák. Ilyen bélyeget ütöttek Mándoky apjára, s nemcsak rá, a fiúra is.
Kitűnő tanuló, de a jelentkezési lapot, a színjeles bizonyítványt, mindenütt félrelökik. Egyetlen középiskolába sem veszik fel, s ehhez hozzátehetnénk, hogy a rövidnadrágos legényke nincs még tizennégy, de már beszél törökül. A nagyhírű néprajzostól, Szűcs Sándortól kapja a nyelvkönyvet, de miért törökül tanult?
Jó kérdés. A válaszok egyike, hogy akit kitaszítanak a jelenből, és valószínűleg ki fogják a jövőből is, annak a múlt jelenti az egyetlen kapaszkodót. Például ősei, a kunok. Akik elfelejtették nyelvüket, s aki kíváncsi – és ő az volt –, a török nyelvvel jut hozzájuk közelebb.
De nemcsak nyelvtehetsége van, szerencséje is. Németh Gyula professzor a földije. A pesti egyetemen török nyelveket tanít. Tőle is kap könyveket, de inkább a beszélt nyelvekre vágyik. S mikor hallja, hogy Karcagtól nem messze, Kunmadarason repülőtere és laktanyája van a vörös hadseregnek, biciklire ül, és kezd kijárni oda. Találkozik krími tatárokkal, kazahokkal, üzbégekkel, és beszélhet velük. Ez remek, de mi lesz vele, ha nem veszik fel egyetlen középiskolába sem?
Nem úgy van az. Volt Karcagon egy mezőgazdasági technikum, annak az igazgatója fölvette a fiút, aki titkos diákként járt be az órákra. Ha szakfelügyelő jött, elbújt a vécében – egy olyan fiú, aki levelezett a kazah tudományos akadémia tagjaival. És nem vették fel egyetemre se? Előbb nem, utóbb igen, hála Németh Gyulának, bekerül.
Míg tanul, ágyrajáró a professzornál. És? A legnagyszerűbb pianista, Richter is az volt Neuhausnál. Professzoránál aludt, annyi különbséggel, hogy ő a zongora alatt. Huszonhat éves volt Mándoky, amikor doktorált, de nem akart szobatudós lenni. Az ELTE-n tanított, s amint ideje engedte, nekiindult, és ment, hogy eljusson Közép-Ázsia népeihez. Ott, köztük kezdődtek a bajok.
Mándoky, aki a Kongur nevet a kazahok iránti tiszteletből vette fel – majd asszonyt is onnan hozott – biztatta az ottaniakat: ne oroszul beszéljenek, hanem az az anyanyelvükön. Provokálta a sorsot, naná, hogy nyomába szegődött a KGB. Amerre járt, ott mindig történt valami. Olyan híre volt, hogy még Ajtmatov is meghallotta, s amikor Mándoky fölkereste, azt mondta nem ér rá, de közben mutatta, mikor és hol várja az utcán. Megfigyelt volt mindkettő.
Egyesek szerint harminckét nyelvet beszélt. Kutatásait ezért se tudják megfejteni: ki beszél ma harminckét ázsiai nyelvet? De vissza a jubileumhoz. Feleségül vesz egy kazah lányt, szerinte hercegnőt, de ezzel arányos körülményeket képtelen teremteni. Tíz évig szoba-konyhában laktak a Diószeghy Sámuel utcában – iszonyú környék.
Japán forgatócsoport érkezett Pestre, hogy filmet készítsenek a nagyhírű nyelvtudósról. Becsöngettek, és visszahőköltek. Nem hitték el, hogy egy rangos professzor ilyen körülmények között lakik. Már itthon se érezte jól magát. Három ismeretlen elvette a táskáját, és nagyon megverte Karcagon. Szörnyen érintette, mert a táskában kazah föld volt.
Inni kezdett, de üldözöttségén az se segített. A Kaszpi-tenger partján sétált költő barátjával, Magomedov Baldruttinnal. Ott esett össze, s valaki állítja, hogy a nyelve kék volt, tehát az is lehet, hogy megmérgezték. Negyvennyolc éves volt. Ott kinn, Kazahsztánban temették iszlám szertartás szerint.
Furcsa ünnepelni ilyen életutat. Vagy épp az ilyeneket kéne igazán?
Borítókép: Almati, népi költőverseny. Mándoky feleségével, a nyugatkazah Makszumkizi Ongajsával a nézőtéren (afoldgomb hu)
