Most, hogy az utolsó simításokat végzik lassan a budai vár egykori karmelita kolostorán, s minden készen áll, hogy – átlépve a Rubicont – a Miniszterelnökség bekötözhessen az épületbe, ideje számot vetni azzal, hogy a hétköznapi és magától értetődőnek tűnő aktus miért botránykő az ellenzék számára. S miért van az, hogy az európai történelemben példátlan módon egy törvényhozási mandátummal rendelkező párt arra készül, hogy demonstrációt szervezzen saját országának szuverenitása ellen. S emellett még az ellen is, hogy a törvényhozó hatalom elkülönüljön a végrehajtó hatalmi ágtól.
„Nyolc századoknak vérzivatarja közt/Rongált Budának tornyai állanak” – sóhajt fel borújában is reménykedve Berzsenyi, tanúsítva, hogy Buda több, mint egy korábban önálló város, több mint mai fővárosunk egyik alkotóeleme. Másképp tudja ezt a január 2-ára tervezett, a Várban, a Miniszterelnökség előtt csoportos sivalkodást kezdeményező V. Naszályi Márta. A Párbeszéd fővárosi önkormányzati képviselője és a Budavári Önkormányzat környezetvédelmi tanácsnoka szinte kéjes örömmel vágja oda, hogy „ebben a várban konkrétan soha nem is lakott király, csak egy kormányzó ugye”.
Konkrétan: ugye tudjuk, hogy ez nettó hazugság? Egészen konkrétan ezen esztendőkben ásatnak sorban elő a Tabánra néző hegyoldalon azon várnak újabb és újabb falai, „mely sok ádáz/Ostromokat mosolyogva nézett”. Még jóindulatú félreértésről sem lehet szó, mármint arról, hogy a Habsburg-korabeli palotát is emlegetik Budaváriként, hiszen a kormányfő hivatala nem oda fog beköltözni. Nem oda Buda! Hanem abba az épületegyüttesbe, melyet régebben Királyi Várként is emlegettünk, és amely a Bécsi Kapu tértől a Déli Rondelláig tart. Ez az a városnegyed, melynek épületei alatt, a mélyben ma is ott húzódnak a konkrét, nagy királyok palotáinak „rongált” falai. V. Naszályival szemben tudjuk, hogy már IV. „konkrét” Béla pompás királyi székhelyt húzott itt fel a tatárok kitakarodása után. Bele sem merünk gondolni, hogy a képviselő által használt „nem is lakott” arra utalhat. hogy nem tudja: a kormányzás helyszíne és a mindenkori államfő (uralkodó) lakhelye (rezidenciája) nem feltétlenül egy és ugyanaz.
De azt, ugye, tudjuk, hogy ez az a vár, ahol az Anjouk, Luxemburgi Zsigmond és Corvin Mátyás uralkodtak. Ez az az erősség, melyet a szabadságharcos honvédek úgy foglaltak el, hogy akár Bécset is bevehették volna – de a magyarnak Buda kellett.
És nem csak a magyar gondolkodik így. Most, miközben félő, hogy napokon belül „undok vípera-fajzatok/Dúlják fel e várt”, érdemes belegondolnunk, milyen büszkén leng a cseh nemzeti lobogó a Hradzsinban, a köztársasági elnöki palotán. Csak a cseh zászló; legalábbis a korábbi államfő, Klaus kijelentette, hogy amíg ő a posztján van, más zászlót, mint a csehet, konkrétan föl nem húznak a Hradzsin falain belül. A csehimádatra mindig kész hazai balliberálisok egyszer már példát vethetnének – ha nem a mi legendás Kormányzónkról, hát a másik, a nemrég hivatalban volt cseh államfőről, s arról az országról, melynek nem csak elnöki palotája, de parlamentje is az ősi prágai várban található. S amelynek elnöke az egész várat védte az idegen befolyás ellen.
Miért olyan fontos hát minekünk, a Rákosi Mátyás által megénekelt kilencmillió fasisztának Buda? A válasz egyszerű: azért, amiért I. Szulejmán szultánnak az volt; azért, amiért Sztálin négy álló hónapot pazarolt arra, hogy a kisszámú, de keményen küzdő védőseregtől – mint azt szereti utólag szemérmesen elhallgatni a történetírás – irtózatos veszteségeket elszenvedve bekeríttesse és martalócaival elfoglaltassa ezt az erősséget.
Buda a mindenkori magyar identitás, a mindenkori magyar államiság jelképe. Annak a magyar államiságnak, amely a történelem piszkos körmű kalmárainak folyton az útjába kerül. A Bécs felé igyekvő töröknek épp úgy, mint az Európát Berlinig megszálló szovjetnek, a kontinenst átjáróházzá tévő, földjeinkre pályázó, gyanús spekulánsoknak. Jól tudta ezt a V. Naszályi által emlegetett Kormányzó is, aki itt rendezte be a gócpontját a főnixmadárként borzalmas megcsonkításából is felébredő, s a rendszerváltásunk óta eltelt kornál rövidebb idő alatt középhatalmommá erősödő Magyar Királyságnak. Itt állt a Honvéd Főparancsnokság, s a barbár hatalmak által még le nem bombázott épületek sora.
Azért fontos, hogy a végrehajtó hatalom ismét Budán székeljen, amiért Rákosinak s a véres kezű Kádárnak létfontosságú volt, hogy egy darab árva minisztériumon kívül, melyet véletlenül sem hoztak volna beljebb a vár falain, itt semmiféle politikai döntéshozatal meg ne történhessen. Itt az ideje végre, hogy visszavegyük Budát. A várba költöző csúcsszerv azt jelenti, hogy a magyar főhatalom folyamatosnak tekinti önmagát történelmi örökségünkkel. Hogy az 1945-ben kezünkből kicsavart zászló visszatér, mint Petneházyé, a vár fokára.
Borítófotó: magyaridok.hu
