Rippl-Rónai-rekorddal indult a nyár

Hírek Szigeti Hajni
Új tervek, új megoldások, új beruházások – a magyar műkereskedelem egyik legfontosabb szereplője, a Virág Judit Galéria megerősödve került ki a pandémia évéből. Ahogy Virág Judit egyre inkább a háttérbe húzódik, úgy lép előre három lánya közül a legkisebb, a szintén művészettörténész Kelen Anna, aki már az aukciók vezetését is „megörökölte”.

– Igaz, hogy a kisfia egyik első szava a „kép” volt?

– Igen! Ő is műalkotások között nő fel, a galériában lenni természetes számára, ahogy nekem is az volt. Mindig is besegítettem az aukciók körüli teendőkbe: cipeltem a festményeket, aláírattam a vevőkkel a leütött tételt, segítettem a katalógus összeállításában. A vizuális memóriámnak biztosan jót tett, hogy már gyerekként képek vettek körül, amelyek régi ismerősként köszöntek rám, amikor eldőlt, hogy velük fogok dolgozni.

– Kislány volt, amikor édesanyja és párja, Törő István megalapította a galériát, mégsem vezetett egyenes útja a művészettörténet szakra. Először szociológiát és politológiát tanult – lázadásból?

– Nem, mert anyukámék sohasem gyakoroltak rám nyomást, hogy merre induljak, így nem volt mi ellen lázadni. Az, hogy miként működik a társadalom, mindig is érdekelt, és mivel a művészeket is gyakran foglalkoztatják társadalmi problémák, amelyeket meg is jelenítenek az alkotásaikban, hasznát veszem a tanultaknak. A legidősebb nővérem – aki közgazdászként végzett – szintén adott egy esélyt a művészetnek, egy évig dolgozott a galériában, de aztán másfele vitte az útja. Én is egy év próbaidőre érkeztem, és amikor kiderült, hogy maradnék, akkor kezdtem el a művészettörténet szakot.

– Mitől tud sikeresen működni egy cég, ahol családtagok dolgoznak együtt?

– Ez egy kiváltság, de kihívás is, és van benne rizikó, az tény. Nálunk hozzájön még az a nyomás, hogy a munkánk elengedhetetlen része a nyilvánosság; ennek is nehéz megfelelni. Esetünkben talán az a kulcs, hogy mindannyian működtetni akarjuk a rendszert. Rugalmasak vagyunk, bízunk egymásban, és sikerült jól felosztani, hogy ki milyen részterülettel foglalkozzon.

– A személyiségével milyen újdonságot, frissességet hozott a rendszerbe?

– A kíváncsiságomat, az érdeklődésemet mindenképp. Van egy új vásárlói generáció, amellyel talán jobban megtalálom a hangot, de egyre fiatalabbak is érdeklődnek a kiállítások iránt. Még ha nem is vásárolnak, körbenéznek, és ez szerintem szuper. Azt, hogy a galéria jelen legyen a közösségi média felületein, én kezdeményeztem, ahogy azt is, hogy az aukciós kiállításokon szintén rendezzünk tárlatvezetést. Számomra nagyon fontos, hogy közelebb vigyük a művészetet az emberekhez, kinyissuk a kapukat feléjük.

– A Covid alatt a műkincspiac tartotta magát, sőt kiderült, hogy miként élelmiszert és ruhát, úgy műtárgyakat is vásárolhatunk online árveréseken. Nem furcsa megvenni egy festményt anélkül, hogy láttuk volna élőben?

– Bár az aukciós kiállításokat megtarthattuk, tehát aki vállalta, el tudott jönni megnézni a tárgyakat, de tény: vásároltak úgy is, hogy előtte élőben nem látták a műalkotást. Ilyenkor többnyire kértek szakmai konzultációt, részletfotókat, tanulmányt. De nem minden esetben.

– Miért döntöttek úgy, hogy nem egy meglévő online aukciós felület mögé állnak be, hanem saját streamingszoftvert fejlesztenek, s meghonosítják az élő internetes árverést, ami óriási rizikót is rejtett magában?

– Külföldi minták alapján már évek óta beszélgettünk arról, hogy belevágjunk-e az online aukciókba, de arra jutottunk, hogy itthon erre nem lennének vevők. A járvány miatti kényszerhelyzetben viszont úgy gondoltuk:

itt az alkalom, próbáljuk ki – és kiderült, hogy tévedtünk, nagyon is nyitottak rá a vásárlók.

Azért nem álltunk be egy meglévő aukciós portál mögé, mert egyrészt ezek jutalékkal dolgoznak, amelyet vagy nekünk, vagy a vevőnek kell állnia. Másrészt azért, mert ez a szakma a bizalomra épül. Egy galériából két dolog nem kerülhet ki: hogy ki a vevő és ki az eladó. Emiatt nem szerettük volna a hozzánk kötődő ügyfelek adatait egy harmadik személynek, cégnek kiadni. Ráadásul egy ránk szabott rendszert kívántunk kiépíteni, amelyben az élő közvetítés, a streaming komoly szerepet kap. Nálunk az aukció egy izgalmas show, amelyet – anyukám munkássága okán – megszoktak tőlünk, és ezt a stílust az online árveréseinken ugyanúgy tudtuk hozni.

– Az online árverés hozott új vevőket?

– Határozottan. Nagyon örültünk a kisebb magyar települések erős jelenlétének, amit ez a lehetőség hívott elő.

– Inkább a befektetési szándék dominál(t) a vevőknél, vagy mivel sokat voltak otthon, rájöttek, hova hiányzik még egy festmény?

– Mindkettő. A befektetői bizalom töretlennek bizonyul a műtárgypiac iránt. Mi az elmúlt egy éven nagyon szerencsésen jutottunk túl. Elképzelhető, hogy akik most nem adtak ki pénzt utazásra, szívesen költöttek jó minőségű, értékálló grafikára, amelyet kétszázezer forint körüli áron is megkaphatnak, és boldoggá teszi őket a látványa a falon.

– Látható fejlődés abban, hogy ha vehetünk elérhető áron – mondjuk egy jobb tévé ellenértékéből – műalkotást, például szitát, grafikát, akkor bútoráruházi poszter helyett azt választjuk?

– Igen. A harmincas-negyvenes generáció még nem az ötvenmilliós képre licitál és viszi haza, viszont van igénye a pár százezer forintos, értékálló művekre. Ráadásul nagyon felkészültek, tudják, mit akarnak.

– Hihetetlenül magas árakon kelnek el az aukciókon a magyar alkotók műtárgyai, de mindig kérdés, hogy ezek mint befektetés megállnák-e a helyüket a nemzetközi piacon.

– A magyar festészet a huszadik században világszínvonalú volt. Rippl-Rónai József (akinek több képe is lóg a Musée d’Orsay-ben) vagy Berény Róbert ott volt a topművészek mellett Párizsban, Berlinben, Rómában. A külföldi vevők főleg azért vesznek magyar műveket, mert ugyanolyan minőségűek, mint nemzetközi kortársaik, csak egyelőre jóval kedvezőbb az áruk. A kortársak közül Bak Imre egyik képéért tavaly októberben egy varsói aukciósház árverésén több mint negyvenhatmillió forintnak megfelelő összeget fizettek, és nem magyar vásárló vette meg.

Bizonyos művészcsoportok alkotásainak az ára folyamatosan emelkedik nemzetközi szinten is,

köszönhetően például annak, hogy az utóbbi években több kortárs művészünk kapott helyet jelentős múzeumokban. Például Maurer Dórának kiállítása volt a londoni Tate Modernben, a párizsi Pompidou Központ pedig vásárolt Nádler Istvánt, Keserü Ilonát.

– Egyre inkább nyit a galéria a kortárs művek felé. Ez eddig nem volt a koncepció része.

– Ez egy nemzetközi trend, amelyet a magyar piac úgy tíz-tizenöt éves késéssel követ.

Amerikában, Nyugat-Európában már a 2000-es évek elején nagyobb kereslet volt a háború utáni alkotásokra, mint a klasszikusokra. A magyar piacra ez még nem igaz, de valóban tapasztalható a nyitás. Azt, hogy a festészet folytonos, mindig is hittük. De évek alatt jutottunk el oda, hogy míg korábban egy kétszáz tételes árverés művei közül tíz-húsz-ötven volt kortárs, az idén már külön kortársaukciót szervezhettünk.

– Többször kutatott fel, hozatott haza rég nem látott műveket – ez a munkájának a legizgalmasabb része. A rejtőzködő műtárgy sajátossága, hogy biztos nem onnan kerül elő, ahol keressük?

– Igen, és a kutatás folyamatosan lázban tart engem és a szakmabelieket. Például azért kerülhetnek elő magyar alkotók évtizedek óta lappangó munkái, mert már olyan magas az áruk, amiért egy amerikai gyűjtőnek is megéri megkeresni minket. Kádár Béla-alkotások még biztosan rejtőzködnek a tengerentúlon, és szerintem Olaszországban is találhatunk még bujkáló magyar műveket, hiszen ösztöndíjasként ott éltek és alkottak a római iskola képviselői, többek között Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos, Molnár C. Pál.

– A frissen bővült Falk Miksa utcai kiállítóterük már akkora, hogy akár rollerrel is végiggurulhatunk a tízmilliós képek között. Múzeumi szintű teret hoztak létre a korábbi pincerendszerből.

– Raktárhelyiségre nagy szükségünk volt, innen kezdtük az átalakítást, de mivel például a kortárs művek is gyakran igen nagy méretűek, arra jutottunk, hogy a kiállítóteret szintén bővítenünk kell. Az, hogy bevittünk két rollert, poénnak indult, de bevált. A kiállítás rendezése közben is jól jött, és a látogatók nemkülönben szívesen használják.

Rekordok

„Még mindig remegek” – mondta a kétnapos aukciót vezető Kelen Anna három tétellel azután,

hogy 220 millió forintos áron leütötte Rippl-Rónai József Piacsek bácsi a Niklay lányokkal című festményét (100 millió forintos kikiáltási árról indulva).

Ezzel Csontváry, Tihanyi és Munkácsy után Rippl-Rónai a negyedik olyan festő, akinek a képéért több mint kétszázmillió forintot fizettek Magyarországon (egészen pontosan 270 600 000-et az árverezőház jutalékával együtt). A rekordlicitet személyesen adták le, de ezzel együtt is a korábbi években megszokotthoz képest szellősebbek voltak a széksorok a Kongresszusi Központban. Viszont az online licitek a környező országoktól egészen Ausztráliáig bezárólag záporoztak. Ami továbbra is látszik, hogy azoknak a festőknek a képei (akár klasszikus, akár kortárs műalkotások) futnak igazán, akiknek francia kapcsolataik voltak, azaz a művész Franciaországban élt vagy tanult. Miközben a licitek leadásának a felülete átalakulóban van, abban nincs változás, hogy a képeket nem a monitoron, hanem a kiállítóteremben akarják a látogatók szemügyre venni: a kétnapos aukciót bemutató kiállítás látogatórekordot hozott.

A cikk a Figyelő június 10-iki számában került publikálásra.

(Borítókép: Mohos Angéla)

További híreink