Egyszer volt, hol nem volt, egy nemzetközi jogász, Lattmann Tamás. A jogászként elismert szakember politikusi antitalentumát a számtalan ellenzéki háborgás egyikén, még 2015-ben azzal igazolta, hogy 19 (!) szakpolitikai népszavazási kérdéssel akarta megbuktatni a kormányt. A Lattmann fémjelezte Új Magyar Köztársaság nevű alkalmi szervezet olyan, minden választót érdeklő, tömegeket motiváló, érthető kérdésekkel kívánt kormánybuktató referendumot tartani, mint például ez: “Egyetért-e Ön azzal, hogy az Országgyűlés foglalja törvénybe az Európai Unió zöldenergiáról szóló 2009/28/EK irányelvében foglalt célkitűzések teljesítésének kötelezettségét?” Vagy ez: “Egyetért-e Ön azzal, hogy az orvosi szakmai kollégiumok által a betegségek kezelésére összeállított irányelveket az Országgyűlés foglalja törvénybe?” De a Lattmann vezette kommandó kérdést kívánt intézni a lakossághoz még a nyugdíjbiztosításról, a paksi atomerőmű fejlesztéséről, a tankötelezettség tizennyolc évre való emeléséről, vagy épp az ügynöklisták nyilvánosságra hozataláról is. A Fideszben mindeközben a hasukat fogták a röhögéstől a tehetségtelenség újabb ellenzéki megnyilvánulásától, hiszen a referendum kezdeményezése mögé mindegyik baloldali párt rögtön beállt.
Az MSZP-ben később egy ilyen Lattmann-féle karakterben látták a jövőt miniszterelnök-jelöltként. Ezt állítja a titokzatos, volt kommandós, író, biztonsági szakember Tarjányi Péter, akinek a szoci castingoló brigád vezetőjeként esett a választása a politikusnak igen nehezen elképzelhető nemzetközi jogászra. Az ATV-nek adott nyilatkozata szerint még Tóbiás József akkori elnökkel és Molnár Zsolttal állapodott meg arról, hogy ő majd talál egy civil miniszterelnök-jelöltet a szociknak. Mint mondta, előzetesen az Egyesült Államokban kommunikációs szakemberekkel – akik politikusok “felépítéséhez” értenek, mert ő ehhez nem ért, tehát kiváló választás volt – egyeztetett, ezután esett a választása az imént már bemutatott Lattmannra. A jogász ugyanis minden kritériumnak megfelelt: értelmiségi, beszél nyelveket, és civil. Igaz ugyan, hogy ennek az új szocialista embertípus kritériumrendszere alapján még egy Horn Gyulának sem lehetett volna lapot osztani, de akkoriban, 1994-ben, még a korábbi MSZMP-tagság jelentette a szakmaiságot, nem a civil lét és a csillivilli jogászi diploma.
Az MSZP-sek tehát nem elrettentek tavaly, hanem nagyokat bólogattak a Lattmann név hallatán. Bizony, még az akkor megválasztott új elnök, Molnár Gyula sem szaladt ki haját tépkedve arról a szórakozóhelyről, ahol Tarjányi egy bulizós este ecsetelte neki az elképzeléseit. Mindenesetre, ha egy diszkóban kerítettek sort a miniszterelnök-jelölt személyének átbeszelésére a Coco Jambo dallamai és két (vagy több) boroskóla szürcsölése között, az komoly megbeszélés lehetett. Szóval, már minden le volt pacsizva, állítólag a DK és a többi párt is elfogadta Lattmannt.
Aztán robbant a szegedi gyártású atombomba: a nyári MSZP-s tisztújításon a választmányi elnöki posztról leváltott, megbukott, dúló-fúló Botka László decemberben mégis bejelentkezett miniszterelnök-jelöltnek. Az az ember, akit korábban semmilyen “komoly”, országos pozícióra senki nem tudott rávenni a pártban.
Meg is találtuk tehát okát, hogy a szocik Botka belépéséig miért bíztak volna inkább a tök ismeretlen Lattmannban, aki soha életében nem volt politikus, és nincs hátországa egyik pártban sem. Ebből a szempontból olyan, mint a 2002-es választáson ugyanígy esélytelennek tűnő Medgyessy Péter. (Jó, jó, igaztalan az összehasonlítás, mert Lattmann azért képes hibátlanul kimondani az útelágazás szót.)
Medgyessyt épp azért puccsolta meg 2004-ben könnyedén Gyurcsány, mert az addigi főnökének nem volt politikai hátországa a baloldalon. Medgyessy és Lattmann miniszterelnök-jelöltsége tehát ugyanazon a logikán alapul: ha nagyon kikap a választáson, senki nem lesz hibás a kudarcért, ha véletlenül nyer, bármikor, bármilyen ügy miatt könnyen megbuktatható.
Botka viszont borított mindent, és ez nagyon nem ízlett se a szoci elnökségnek, se Gyurcsánynak. A szegedi polgármester néhány hónap alatt össze is veszett mindenkivel: adott néhány tockost Gyurcsánynak és Molnáréknak is, akik néha azért ugyanúgy vissza is ütöttek. A kezdetben magabiztosnak tűnő szegedi polgármesterről azonban hamar kiderült, egyáltalán nem csodafegyver, attól függetlenül, hogy huszonhárom éve a nagypolitikában játszik, hiányzik belőle valami, ami a győzelemhez elengedhetetlen: a karakter, az egyéniség. Nem is hozza a tőle elvárt népszerűségi mutatókat, sőt folyamatosan csökken a szocialisták támogatottsága. Egyszerű tehát a képlet: a piros sarokban egy könnyen eltávolítható civil, a kék sarokban pedig egy pártba beágyazott polgármester összecsapása folyik.
Aminek ezekben a napokban a tanúi vagyunk a baloldalon, az már a legveszélyesebb verekedéseket jellemzi. Az össze-vissza csapkodásnak, a bunyó utolsó menetében a nagy ütlegelésben valaki bizonyosan nemsokára állcsúcson talál valakit. És ez az ütés nagyon fog fájni, mindegy ki adja, és ki kapja, azzal végleg az egész baloldal padlóra kerülhet.
Miközben az öklözők bunyóznak, sokan inkább már most hátrébb lépnek nehogy eltalálja őket egy lecsúszott ütés. A többség már a túlélésre játszik, a 2018-as választás csupán részletkérdés a baloldalon.
