Egy német íróféle próbált hasonlót, Kehlmann a neve, de ülepe ráragadt a puha székre, s az ilyen nem lát messzire, hiába adta címül könyvének azt, hogy A világ fölmérése, a feladat más. Érteni kell a mesterséget, és muszáj az előkészületekre áldozni. Időt, természetesen, bár van, aki – mint a festő Kokoschka – kijelenthette, hogy ő térben él, és hisszük, hogy ott járt-kelt 94 évig, ő a nagy kivétel, a többi tartsa be a sorrendet.
Előbb a hang, hogy jóváhagyja a feladatot; aztán a fény, mely megvilágítja azt; végül az irány, amerre indulni kell. Igen, de egyesek a divatnak hódolva keleti szólamokkal kürtölik tele játszótereiket, és azt hiszik, a „megvilágosodás” olyan, mint az elemvásárlás: lepengetik a pénzt, és kigyúl a fény – nos, nem gyúl ki, urak. Amiről szólok, ott drága a fény és még drágább sötét.
A fotósok ismerik ezt. Azok főleg, akik már elmentek. A szakma nagyjai voltak. Megtanultam őket előbb becsülni, aztán szeretni, és hiszem, hogy ez az érzés nem volt egyoldalú.
Első a sorban Kerekes Gábor, és nemcsak azért, mert ő készített képet egyik könyvem borítójára, és utóbb így dedikálta: „Lépcső fölfelé – Végh Alpár Sándor barátomnak szeretettel.” Időnként rápillantok, itt van tőlem karnyújtásnyira a falon.
Egy alkalommal kikotyogtam, milyen remek sakk-készlethez jutottam. Tüstént felcsillant a szeme. Eljött hozzánk, kirakatta velem a figurákat. Volt egy német sakktáblám, úgy feszítettek rajta, mintha tényleg hadba indulnának.
„Nagyszerűek”, mondta, majd elhallgatott. Nem volt fecsegő. Kellett pár perc, míg kimondta, mit akar: „Lefényképezhetem őket?” A kérdés és a válasz boldoggá tett mindkettőnket, pláne, mikor pár nap múlva beállított a felszereléssel.
A múlt század harmincas éveiből való kihuzatos gép, fémrészei rézből, lámpák, derítő lapok – a szobára ki lehetett volna írni, hogy megtelt. Pedig a java ezután jött.
A beállítás tovább tartott egy óránál. Végül megnyomta a kioldó zsinórt, de még nem volt vége. Áthelyezte a lámpákat, a fény máshonnan áradt a bábukra – a gondosság Koltai Lajost, Szabó István operatőrét juttatta eszembe, pár hete Zebegényben, a mi utcánkban állította hadrendbe a fényeket – élmény nézni, ha valaki érti a mesterséget.
Rengeteget tanultam a fotográfusoktól: Kerekes mellett Benkő Imrétől, Féner Tamástól, Horváth Pétertől, Pólya Zoltántól, Stalter Györgytől – mindegyiktől ugyanazt: hogy akkor és ott kell megörökíteniük a legfontosabb pillanatokat, beszámítva azt is, hogy én írom a szöveget.
Kockáztatni is tudtak. A túlsúlyos Féner épp akkor mászott fel a Hortobágyon egy gémeskútra, amikor odahajtották a szürke marhákat itatásra. Egy rossz mozdulat, és a hegyes szarvak erdejébe zuhan.
Benkő Imre Szentkuthy Miklós lakásán – ahol beszélgetésem az íróval halk volt, már-már intim – kerített valahonnan egy létrát, a falnak támasztotta és észrevétlenül fölmászott. Szentkuthy felsikoltott, amikor észrevette: „Úristen! Ember a plafonon!”
Kerekest egyszer meglátogattam a Vörösmarty utcában. Rossz bőrben lévő ház volt, ahol lakott, az ajtók előtt mindenütt rácsok, ám benn csoda volt, amit láttam.
Gábort akkoriban erősen foglalkoztatta a polaroid technika, megmutatta néhány nagyméretű képét. Zseniális dolgokat produkált, egyik ájulatból a másikba estem. Elárulta azt is, hogy képeinek egy részét a hullaházban készítette.
Rámutattam egyik „élő” fotójára: „Ezt szívesen megvenném…” Elmosolyodott, és a mosolyhoz magyarázatot fűzött: „Párizsi ügynököm egy másikat ötezer dollárért adott el. Amerikába vitte egy gyűjtő.”
(Folytatás a jövő héten)
