A semmiből bukkant elő, a semmibe zuhant a Magyar Progresszív Mozgalom. Azokban a lázas szeptemberi napokban, amikor a csapból is a szerveződés alapítójának, Tarjányi Péternek a neve folyt, ilyen rövid politikai karrierre senki sem számított tőlük. Két hónap telt el, és már az egész akciózás a feledés jótékony homályába vész.
Pedig milyen szépen is indult minden. Először szeptember végén a titokzatos, csak néhány baloldali tüntető, illetve értelmiségi klubtárs által ismert nemzetközi jogász, Lattmann Tamás állt elő azzal a hihetetlennek tűnő sztorival, hogy Botka László előtt még ő volt az MSZP és a baloldal titkos, közös miniszterelnök-jelöltje. Hogy miért is esett rá akkor a választás, azt a médiában már-már polihisztorként – egyik nap biztonsági szakértőként, másik nap íróként, vagy internetes laptulajdonosként, harmadnap pedig az MSZP egyszemélyes think-tankjeként – megjelenő Tarjányi Péter fejtette ki. Megtudhattuk, hogy 2016-ban pont őt választották ki a szocialisták arra a nemes feladatra, hogy találjon már egy tuti, nem pártpolitikus, hanem civil miniszterelnök-jelöltet. És ő ezt – amerikai politikai tanácsadókkal is konzultálva – megtette, és bizony nem másban, mint Lattmann Tamás személyében.
De Botka tavaly év végi bejelentkezésével tönkre is tette a szépen és szélvész gyorsasággal alakuló lattmanni politikai karriert. A jogász ezt elfogadva nyelt egyet-kettőt, tükörbe nézett és megállapította: mégsem ő lesz a magyar baloldal új Tony Blairje, vagy Gerhard Schrödere. Aztán egészen szeptember végéig tudta magában tartani, hogy ő valójában egy csiszolatlan gyémánt volt, akit ha megcsiszolnak, a hazai progresszivitás egyszemélyes megújítója lehetett volna, a választásokat vele biztos megnyerte volna a baloldal.
El is kezdte ekézni a csúf és gonosz Botkát, aki bár őt meg tudta buktatni (vajon Botka tudta ezt?), de hatalmas csalódást okozott, nem hozta az elvárt redményeket. És hogy végleg mattolja a szegedi polgármestert, Tarjányi mellett ő is ott üldögélt a Magyar Progresszív Mozgalom bemutatkozó sajtótájékoztatóján. De úgy tűnik, hogy a fene nagy progresszivitás csak addig tartott, amíg néhány nap múlva, október elején Botka (persze nem miattuk) be nem dobta a törölközőt, és le nem mondott a miniszterelnök-jelöltségről.
Azóta Lattmann még néhány napig nyilatkozgatott itt és ott, de mára teljesen elnémult, már nincsenek politikai vágyálmai, nem akar magyar Tony Blair lenni. És Tarjányi sem ül ott már a balos rádió- és televízióstúdiókban, nem lektorálja a különféle ellenzéki lapok vele készített interjúit, mert ilyenek nincsenek. (Oké, állítólag ő dobta be az ugyancsak villámkarriernek örvendő Balázs Péter volt külügyminiszter nevét MSZP-s miniszterelnök-jelöltnek. Gyurcsány rögtön dobta is a közös lista és miniszterelnök-jelölt ötletét. Ez a sztori is legalább akkora siker tehát, mint Lattmann “futtatása”.)
Csak addig volt progresszív mozgalom, amíg meg nem bukott Botka, most már annyira nem is érdekes a téma. Mindenki mehet tehát a dolgára: ki nemzetközi jogászkodni, ki meg ellenzéki internetes lapot tulajdonolni. Azt meg ki-ki fejtse meg maga, hogy a néhány napos mozgalmárkodásnak és minden lében kanálságnak mi is lehetett az értelme.
A magyar baloldal pedig épp az ilyen progresszíveknek köszönhetően (is) számolja fel önmagát.
Borítófotók: Facebook
