Az a felimerés, hogy az Európai Unió technokrata elitje eltávolodott az európai polgároktól, és ennek következtében a közösségben egyre erősebb demokratikus deficit tapasztalható, nem kifejezetten mondható újkeletűnek. Az Európai Parlamenthez köthető demokratikus deficit hivatalos definíciója a 80-as évek végén született meg, lényege pedig az volt, hogy a hatáskörök tagállami szintről való átruházásában kell keresni a deficit okait. Ez ugyanis úgy ment végbe, hogy a hatáskörökkel nemzeti szintű törvényhozás, tehát a képviseleti szerv rendelkezett, de közösségi szinten nem a választott testület, az Európai Parlament hatáskörébe került, hanem például olyan közvetlen demokratikus felhatalmazással nem rendelkező intézményekhez, mint az Európai Bizottság.
A probléma áthidalására rengeteg elmélet jött létre, amelyekből nagyvonalakban kétféle megoldás olvasható ki. Az egyik irányzat szerint az integrációt úgy kell mélyíteni, hogy egy föderális Európa jöjjön létre, amiben léteznek egyértelműen számonkérhető intézmények, a másik irányzat viszont a kormányközi együttműködést erősítette volna vissza, mondván, a nemzeti intézmények már amúgy is számonkérhetőek. Elmondhatjuk tehát, hogy a demokratikus deficit problémája leginkább abból adódik, hogy az Unió egy kormányközi együttműködés és egy föderáció között található félúton, és emiatt egyre kevésbé világosak a hatáskörök.
Hogy mélyebb megvilágításba kerüljön a kérdés, nézzük meg, milyen integrációs elméletek léteznek egyáltalán. Mióta az integráció projektje beindult, több ilyen elmélet született, de talán a legnagyobb horderővel három elképzelés rendelkezett: a föderalista (és neoföderalista), a funkcionalista (és neofunkcionalista), és a kormányközi elmélet.
A föderalista és a funkcionalista elmélet ugyan abban megegyeznek, hogy éppen a kormányköziségtől kell elmozdulni, és a szupranacionális szinteket kell megerősíteni, az eszközhasználatban, és emiatt valószínűleg a végcélban ugyanakkor nagyon is különböznek. Az előbbi álláspontot képviselők az európai föderáció építését demokratikus folyamatként írják le, amiben a népképviselet intézményeinek jogalkotása, alkotmányozása fontos szerepet játszik. A funkcionalista megközelítés viszont egészen más, mondhatni veszedelmesebb eszközökhöz nyúl.
Ennek az elméletnek a képviselői szerint az integráció mélyülése, úgynevezett spilloverekkel jön létre. Ez a fogalom az integráció egyik szektorról a másikra való átgyűrűzését jelenti.
Tehát míg a föderalisták számára az egész integrációnak a népszuverenitáson és a képviseleti demokrácia politikai elvein kellett volna alapulnia, addig a funkcionalisták szerint egy szupranacionális intézmény létrehozása úgyis szükségszerűen vonja maga után egy egész intézményrendszer kiépülését szupranacionális szinten. Ez a kifejezetten politikaellenes technokrata hozzáállás mind a föderalista, mind a kormányközi nézőpontból antidemokratikusnak tűnik. Ezek után az a megállapítás sem meglepő, hogy míg a kormányközieknek és a föderalistáknak is van válaszuk a demokratikus deficitre, addig a funkcionalizmus maga a demokratikus deficit.
Kicsi, de fontos kitérő: a funkcionalistákhoz viszonyítva a föderalisták álláspontja szimpatikusnak tűnhet, de kormányközi kritikája azért létezik. Eszerint ahhoz, hogy a közösségi szintű intézmények demokratizálása létrejöhessen, szükség lenne három alapfeltételre: egy egynyelvű és egységes kultúrájú európai közvélemény, egy egységes európai pártrendszer, amiben a pártok minden országban egységes programok alapján politizálnak és egy európai szintű vita a politikai és gazdasági koncepciókról. Nyilvánvaló, hogy ezek a feltételek máig nem adottak. Ezek azok az érvek, amik miatt a magyar kormány is a kormányköziség álláspontját képviseli, és a "nemzetek európájának" koncepcióját hangoztatja. Szép elképzelés egy Európai Egyesült Államok létrehozása, de valójában nem tűnik reális célnak. A nemzetállamok közti erőszak elkerülésére pedig éppenséggel a kormányközi együttműködés is elegendő, hiszen az is alkalmas a közös európai érdekek becsatornázására.
Thierry Baudet holland jogfilozófus a 2012-ben megjelent, The Significance of Borders (A határok jeletősége) című könyvében Ernst. B Haas politikatudós alapján úgy fogalmaz a funkcionalizmussal kapcsolatban, hogy egy olyan világnézettről van szó, amely nem a számonkérhetőségben és a demokratikus felhatalmazásban látja a dolgok lényegét, és kifejezetten a legitmáció elkerülésére találták ki.
Közelebbről úgy írja le ezt a folyamatot, hogy a közös piac oltalmazása érdekében szükséges jogharmonizációval az Unió folyamatosan visszaél: "Az egészben az a trükk, hogy az >>egyenlő versenyfeltételekre<< hivatkozva gyakorlatilag bármilyen nemzeti szintű szabályozási területet az európai adminisztráció hatáskörébe tartozónak lehet nyilvánítani."
Baudet hozzáteszi, hogy a Unió hatalmát nem csak a brüsszeli politikusok növelik, az Európai Unió Bíróságának hatásköröket érintő terjeszkedését is ennek tudja be. A jogfilozófus egy sor bírósági döntést hoz fel példaként egészen a 60-as évektől kezdve, amelyek révén a luxembourgi székhelyú testület gyakorlatilag a saját hatáskörét növelte. Ez az intézmény hozta meg múlt héten a vitatható kvótaítéletet, és azt kell látnunk, hogy ez a döntés is abba az irányba mutat, hogy szuverenitást von el a tagállami szintekről.
Ezek azok a folyamatok, amiket a magyar ellenzék minden kritika nélkül elfogad, a kormánypártok viszont határozottan elutasítják. Ezt a baloldaliak rendre úgy interpretálják, mintha Orbán Viktor ki akarná vezetni Magyarországot az Unióból. Ezzel szemben az igazság az, hogy a magyar kormány képvisel egy irányzatot, ami az Unió demokratikus deficitjét szeretné kiküszöbölni, közben pedig – éppen az ellenzék odaadó támogatásávál – kerülik meg egyre többször a népakaratot az Uniós intézmények.
Mindezek után érdemes újra végiggondolni, mennyire legitim és legális mindaz ami a kvóták kapcsán történik.
Borítófotó: europa.eu
