Ha hosszan autóban ül, és nem interjút ad, akkor mivel tölti az időt?
Akkor is telefonálok, nekem ez az „irodai” időm, tehát ügyeket intézek, illetve zenét hallgatok, kapcsolgatok a rádiócsatornák között.
Tud tanulni vezetés közben?
Egyszer megpróbáltam. Elkezdtem hallgatni egy felvételt a youtube-ról, azt az előadást, amire épp készültem. Azonban annyira lekötött a zene, hogy csak arra tudtam figyelni, és teljesen eltévedtem. Talán a Velencei-tóhoz kellett mennem, és Tatabányán vettem észre, hogy nagyon rossz helyen vagyok, úgyhogy ezt a technikát azóta nem alkalmazom.
A tanítás fontossá vált az életében?
Igen. Az elmúlt időszakban rájöttem, hogy egyrészt az egyetemi kereteknél szabadabb képzési módszer áll hozzám közel. Másrészt, hogy a tanítás maga rendkívül jól esik, ezért biztosan meg fogom találni a módját annak, hogy átadjam a tudásomat a következő generációknak mesterkurzusok, workshopok formájában. Sokkal intenzívebben, összetettebben, gyakorlatiasabban szeretném a növendékek – furcsa szót fogok használni – érdekeit szolgálni, mint eddig.
Meg tudja mondani valakinek, ha nem alkalmas a pályára?
Azt hiszem, igen, ahogy azt is tisztázni kell, ha valaki nem alkalmas szólistának. Egy énekest éveken keresztül hamis illúziókba ringatni: bűn. Mert a diáknak, amikor kilép az egyetem kapuján, meg kell élnie valamiből, amire éveket áldozott, és az sem árt, ha munka közben jól is érzi magát a bőrében. Nagyon sokféle út, műfaj létezik a dzsessztől az operettig, ami boldoggá tehet egy énekest – akkor is, ha szólószerződést kap, és akkor is, ha kórustag lesz. Annál rosszabbat viszont nem tudok elképzelni, mint ha egy művészt hitegetnek a képességei felől, és végül egy nagy pofon hozza le a valóság talajára, majd egész életében ezt a csalódottságot hordozza.
A Kodály Filharmonikusok és a Kodály Kórus Debrecen hangversenye. képen: Rost Andrea énekes. 2021.11.23. Debrecen (Fotó: Czinege Melinda / Hajdú-Bihari Napló)
Emlékszik a mestereivel folytatott nagy beszélgetésekre, amelyek utat mutattak?
Rólam az első énektanárnőm vagdosta le a vadhajtásokat. Az érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskola (ma Egyetem) operett-musical szakára felvételiztem, mert mindenképp színésznő szerettem volna lenni. Az énektanárom viszont nem nézte ezt jó szemmel, mert úgy gondolta, a hangi adottságaim arra predesztinálnak, hogy operaénekes legyek. Később már nem volt kérdés, hogy merre vezet az utam, de 18 éves koromban igen, ezért voltak nagy beszélgetéseink.
A legújabb, Ma éjjel táncolnék című előadásában viszont átélheti az egykori álmait, hiszen gyerekkorának kedvenc slágereit adja elő – többek között – Szécsi Páltól, Marylin Monroe-tól, vagy a My Fair Lady című musicalből a Hot Jazz Band kíséretében. Közben olyan könnyedséggel van jelen a színpadon, hogy ez igazi jutalomjátéknak tűnik.
Valóban, ezek az én leányságom dalai, azt az időszakot idézik, amikor azután vágyakoztam, hogy Judy Garland, Ruttkai Éva vagy Marlene Dietrich nyomaiba léphetek. Nem zenész családból jövök, otthon ezeket a dalokat hallgattuk, ezeket énekeltem együtt a rádióval. Az Illés zenekar számait is hallgattam, és jóval később Szörényi Leventével egy közös lemezünk is született, tehát sok-sok gyerekkori álmom megvalósulhatott már – ez is egy közülük.
Április 24-én mutatja be a Magyar Állami Operaház Verdi Simon Boccanegra című darabját, amelyben Ameliát alakítja. Amikor Önre gondol egy rendező egy konkrét szerep kapcsán, az visszajelzés arról is, hogy éppen milyennek látja a külvilág?
Valószínű. Ez a szerep kifejezetten jókor jött, plusz nagyon örülök neki, hogy parádés szereposztással –Placido Domingóval a premieren – játszhatom a frissen felújított Operaházban. A hangom most érett meg arra az állapotra, amire ehhez a figurához szükség lesz. Ez egy drámai szerep, komoly mélységekkel, meg kell érte dolgozni. Sok korábbi felvételt meghallgattam, amelyekből kiderül, hogy például Mirella Freni, az olasz világklasszis szoprán, aki nagy példaképem, szintén megküzdött vele.
Az éneklésen kívül más kifejezési forma is közel áll Önhöz?
Verseket régóta írok, de mostanában egyre gyakrabban. Ez egy terápia is, mert meg tudom fogalmazni, ki tudom adni, ami bennem van.
Miért tanult meg kisrepülőt vezetni?
Mert féltem a repüléstől, ami nem annyira praktikus valakinek, akit a világjárvány előtt folyamatosan külföldre szólított a munkája. Amitől félek, azzal általában szembe megyek, hogy legyőzzem az érzést.
Kilenc évet élt Berlinben, van még olyan pontja a világnak, ahol szívesen lakna?
Japánban, ahova 1997 óta évente többször is hívtak dolgozni a pandémia előtt. Remélem, hogy az Operaház őszi vendégjátéka megvalósulhat, és mivel a japán fél kifejezetten engem kért Mozart Varázsfuvolájában Pamina szerepére, boldogan fogok menni. Illetve Spanyolországban és Portugáliában is szívesen élnék, ezek szintén csodahelyek, el tudnám képzelni a mindennapjaimat a tanítás-koncertezés-tengerpartozás háromszögében. Egyébként tizenkét éve itthon élek, és elhatároztam, hogy túlnyomórészt most már Magyarországon szeretnék dolgozni. Úgy érzem, itt van rám szükség. Igaz, szeptembertől indítok egy mesterkurzust a Rost Andrea Művészeti Alapítvány keretein belül, amelynek a Zeneakadémia biztosítja a helyszínét, de ezt a programot szívesen vinném majd a határainkon túlra.
Van még olyan színe a hangjának, a művészetének, amit nem mutatott meg színpadon?
Puccini Manon Lescaut-ját el kéne még énekelnem. Ez egy olyan fantasztikus, érzelemdús női szerep, hogy kár lenne kihagyni. Várok rá, türelmesen. A film felé szintén kacsintgatok – egy opera modern filmes feldolgozása régi álmom. Szeretnék könyvet is kiadni a lassan harmincöt éves pályafutásom emlékeiből, és ugyancsak tervezem egy díj alapítását a jövőben. Ez egy jubileumi év számomra, most töltöm be a kétszer harmincat, úgyhogy ennek ünneplésére koncertekre, rendezvényekre várom a közönséget nyártól egészen az év végéig.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 13-as számában olvasható.
(Borítókép: Figyelő-archív)
