A magyar fapados járat pontosan érkezik a pulkovói repülőtérre, ami lenyügőző méretű. A modern beton-üveg épület hasonlít a mi Liszt Ferenc repülőterünk nemrég átadott központi részéhez, csak sokkal nagyobb.
A cirill neonbetűk nemcsak Szentpétervár nevét hirdetik, hanem Leningrád, a hős városét is. Így oldották meg azt, hogy ne kelljen teljesen zárójelbe tenni a múltat. A németek is hasonlóan jártak el Berlinben, ahol a táblák a Bundestag épületeként a Reichstagot is mindig megemlítik.
A lenyűgőző méretű épületben a schengeni övezethez szokott utazó visszarepül a múltba (vagy előre a jövőbe?). Budapesten a kilépéskor 6-8 útlevél-ellenőrző fülke közül lehetett választani. Péterváron az orosz és belorusz állampolgárokat, valamint külön az összes többi ország utazóit külön-külön 20-20 fülke várja.
A repülőtér fedett részén dolgozó egyenruhások feltűnően csinos fiatal nők. Ettől még nagyon határozottan lépnek fel. Kedvesek, de viselkedésükön érezni, hogy egy nagy ország nevében járnak el, és ennek tudatában is vannak. Az embernek kénytelenül a krími főügyésznő, Natalja Poklonszkaja jut az eszébe, aki ennek a hibrid hadviselésnek (cukiságkampányak) az első arca volt.
A kötelező gyakorlat erdeményeként a vízum mellé kerül egy betétlap is, amire ajánlatos nagyon vigyázni, hiszen ezen van a belépési pecsét. 2004-ben még a vízumra pecsételtek, néha ők is változtatnak.
A mozgólépcsőkön fel- majd leutazva végül kijutunk a fogadócsarnokba, ahol a Pestről már megszokott magántaxisok vadásznak utasokra. Lehet taxitársasággal is utazni, az — ahogy Budapesten, úgy Péterváron is — biztonságosabb.
Én a kalandosabb utat választottam, és az interneten előre bemért módon a 39-es busz megállójához siettem. Nem volt nehéz megtalálni.
A Volgabusz gyár járműve tágas és kényelmes, kis csapatunk bőröndökkel és csomagokkal hamar meg is töltöte azt. Az egyik szék fölött az üvegre ragasztott cetli hirdeti, hogy ez bizony az ellenőr helye. És valóban, egy 50 körüli nő kék-narancs láthatósági kabátban hamar végigjárja a buszt. A helyiek érintős kártyáikat érvényestik, aminek megtörténtét a konduktor kézi egységével ellenőriz. Akinek nincsen elektronikus jegye, az hagyományos módon is tud jegyet venni, 40 rubel, azaz 200 forint az ára.
A külön buszsávon gyorsan halad a jármű, a 2×3 sávos tükörsima úton. A buszsáv itt is kamerával védett, nem is merészkednek a terepjárók és száguldó teherautók oda. Az út mellett benzinkutak sora, a legrágább 100-as benzin 250 forintba kerül.
A busz 30 perc után érkezik a Moszkovszkaja metróállomásra, ami már egészen városias, nem emlékeztett a mi “Kökinkre”. Egy hősi emlékmű maradt itt a szovjet időkből, szépen kivilágítva, de mintha ufóként lebegne, a járókelők nem nagyon veszek tudomást róla.
“Paszlédnije asztanovka” mondja a hangszóró, végállomás, így a buszból kiszállva követem a többieket, akik egy M-betűs aluljáróban tűnnek el. Ez az, nekem is ez kell, így irány a metró. Lehet itt is elektronikus jegyet venni, de én a hagymányos zsetonos módszert választom. Ez is 40 rubelbe kerül.
Feltűnő hogy mennyi ember dolgozik a metrónál. A bejáratnál detektoros kapuk, ami a néhány évvel ezelőtti robbantásos merényletek miatt érthető. A kapuk állandóan csipognak, de igazából senki sem figyel rájuk. A zsetont úgy kell bedobdni, mint gyermekkorom Pestjén az egyforintost. A kapu kinyílik, és máris feltárul előttem a mozgólépcső, ami mintha a Föld középpontjáig vezetne. Középen sztálinbarokk kandeláberek és modern reklámtáblák váltják egymást katonás rendben. Az egyik tábla szerint 2 szobás lakást lehet kapni 15 millió forintnyi rubelért. A többi nyaralást, vagy musical premiert hirdet.
Ahogy közeledik a peron, egy üvegfülke tűnik fel, amelyben 60 körüli egyenruhás nő ül. Előtte színes számítógép monitor, amin a mozgólépcsőt pásztázó kamerák képe vibrál. Az egyenruha és a világoskék blúz makulátlanul tiszta és vasalt. A dezsurnaja feladata fontosságának teljes tudatában ül ott, a nyitott fülkeajtón át fürkésző tekintete néha offline módban is ellenőrzi az utasok folyamát.
A végtelennek tűnő mozgólépcső után egy óriási állomás fogad, ahol kezdetben nem találtam a peront. A helyieket megfigyelve hamar kiderült, hogy ezen az állomáson a metró ajtajai előtt az állomásnak is vannak kapujai, amelyek csak a metrószerelvény megérkezése után nyílnak ki.
Ezek a kapuk még a szovjet időket idézik, amolyan sufnituning kivitelben készültek, de a célnak megfelelnek. Ilyen kapukat még 2-3 állomáson látok, ám később már a Pesten is megszokott állomások fogadnak. Az én állomásom is ilyen nyitott peronú, egy másik szinte végtelen mozgólépcsőn jutok a felszínre.
Éjjel 11 van, pesti idő szerint csak este 10, de a város még lüktet. A Sennyaja plosádj tele emberekkel, három metróvonal is ontja az embereket. A téren élénk autóforgalom és számtalan busz. Kisebbek és nagyobbak. A reptéri járat tapasztalata alapján már keresem rajtuk a konduktort, és hamar meg is találom a tömegközlekedés jellegzetes kék-narancs láthatósági mellényes napszámosait.
A téren áthaladva számtalan éttermet és élelmiszerboltot látok, amelyek késő éjjelig nyitva tartanak. A kis boltok és étteremek körül élénk a jövés-menés, főként fiatalok és munkából hazafelé igyekvő péterváriak vásárolnak. Én a közeli szálloda felé veszem az irányt.
