Már akkor éreztem, hogy a szervezésnek legalább annyi gyenge pontja van, mint egy jogállami jelentésnek, amikor megérkeztem a helyszínre. Ugyan nem rengett a föld a sok tüntetésre látogatótól, de mégis komoly erőfeszítésbe került, hogy egyáltalán a színpadot megtaláljam, amelyen a felszólalók majd megtartják beszédeiket. Aztán egyszer csak meghallottam valami halk, zsebpénzből működtetett diákzenekarok első próbálkozásait idézően torzított hangot, de nem a tér magaslata felől – ahol a szobor is van –, hanem lentről, egy mellékutca irányából.
Tehát se hallani, se látni nem lehet majd semmit, remek – gondoltam. De nem én vettem ezt a leginkább zokon, hiszen streamet és távirati irodát mindig találni, hanem a tüzesnek szánt beszédek miatt érkező tömegnek szánt időskorúak. Miközben a „tömegben” kacskaringózva kerestem a legjobb helyet, ahonnan hallani és látni is lehet, egyre dühösebbek lettek a körülöttem tobzódó antiorbánista népek. “Ezek mekkora bal…szok!” – szólalt meg az egyik csalódott tüntetőben a mérsékelt politikai elemző. Majd egyszer csak megkezdődött a skandálás: „Hangot! Hangot!”. Mondtam is egy szintén a helyszínre látogató, másik médiumnál dolgozó kollégámnak: „értékes gondolatok, ezeket felírjuk”. Egy enyhe üldözési mániában szenvedő úriember rögtön nekiállt agresszívan kihallgatni: „Kiket írsz fel? Kiket írsz fel?”. Amint felocsúdtam a meglepetésből, tisztáztam a mondataimat, mire az úriember kétkedő hangnemben csak annyit felelt: „Aha…”.
Aztán a „Hangot! Hangot!” tömeges felkiáltás újra meg újra felzendült egy ideig. Én és a már említett kolléga ekkor feladtuk. Úgyis épp Homonnay Gergely beszélt, aki csupán valamelyik szélbalos szubkúltúra köreiben ismert, de azt nem tudnám pontosan megmondani, melyikben. Egy közeli vendéglátóhelyet kerestünk, hogy streamen követhessük inkább a periklészi magasságokba emelkedő rétorokat.
Jöttek még sokan: Barabás Richárd, Karácsony Gergely, Gyurcsány Ferenc, és a mostanság legígéretesebb MSZP-s csillag, Ujhelyi István is. És megvolt minden szokásos panel is: nincs demokrácia (értsd, bénák vagyunk még egy rendes hangosításhoz is, nemhogy a kormányváltáshoz), utcai politizálásra van szükség; Orbán zsarnok, mi igaz hazafiak vagyunk, ugye…? stb… Ja! Tóth Bertalan is mondott valamit az eldugott színpadon, majdnem el is felejtettem, pedig ő az MSZP elnöke már egy ideje.
Egy fontos pozitívumot azért meg kell említeni: azt a pár nemzeti zászlóval kilátogató tüntetőt nem páholták el, mint ahogy azt Amerikában tették volna egy szélbalos tüntetésen. A kokárdák feltűzése viszont Ujhelyi István legnagyobb sajnálatára elmaradt. De a szocialista EP-kéviselő azért megpróbálta beszédében mégegyszer meggyőzni az internacionalizmus híveit, hogy szeressék már meg azt a kokárdát, mert azt bizony vissza kell venni a gaz jobboldaliaktól. Egyelőre úgy tűnik, ez nehezebb feladat, mint Orbán megbuktatása, de az MSZP-Gyurcsány-tengely már úgyis hozzászokott az elmúlt nyolc év újabb, kellemesebb kiadásában ahhoz, hogy újra meg újra felsülnek.
A tüntetés végeztével aztán elkezdett beszállingózni az Orbánt buktatni vágyó hallgatóság egy tetemes része az általunk is kiválasztott helyre. Ki bánatát kívánta enyhíteni egy itallal, ki pedig csupán könnyíteni akart magán.
A tévében rendszeresen haknizó kollégámat ugyan páran felismerték, de nem történt semmilyen nem kívánt incidens. Persze, hiszen a tüntetésnek már vége volt, addigra már mindenki szertartásosan megszabadult minden haragjától a Bem József téren. Egy időre…
Borítófotó: Horváth Péter Gyula – PestiSracok.hu
