El kéne menni Ploërmelbe. Megérne egy misét. Elmenni végre oda egy szál virággal, s az egyre növekvő számú tömeggel, akik a franciaországi lapok tudósításai szerint oda zarándokolnak, hogy megerősítsék jelenlétükkel II. János Pál pápa gyalázatra ítélt emlékművét. A francia Államtanács október 25-i, az egyház és az állam szétválasztásáról rendelkező 1905. évi törvényre hivatkozó döntése szerint ugyanis hat hónapon belül el kell távolítani a szentté avatott katolikus egyházfő feje felől saját vallásának jelképét. Ha ezt nem teszik meg, szól a jogerős bírósági döntés, hat hónapon belül lebonthatják az egész emlékművet.
Száz évvel ezelőtti, dohos levegő tódul ki a kíméletlen verdikt szavaiból. Fölsejlik a kommunizmus kísértete, s ha mélyebbre hatolunk, meglibben az ellentmondásokkal teli – népirtással és a keresztény vallás vad üldözésével övezett – francia forradalom szelleme is. Nem veszik észre vagy egyáltalán nem akarják számba venni, hogy ennek a kis szobornak a megcsonkításával – de már ennek puszta szándékával is – egy több ezer kilométeres, hitből és bizalomból épített, a Nyugat és Közép-Európa között ívelő, jelképes hidat rogyasztanak a mélybe. Nem látják vagy nem akarják látni, hogy ez a kereszt nem a katolicizmust, hanem a nyugati típusú, nyitott levegőjű, zsidó-keresztény gyökereivel több ezer év hagyományiból, tanulságaiból táplálkozó, hihetetlen szellemi kincseket őrző európai civilizációt jelképezi.
Három szó kötelezne minket is, hogy tegyünk valamit, ahogy a magyar és a lengyel kormány is tett, menedéket ajánlva az üldözött keresztnek.
Az első kettő az a két szó, amire Karol Wojtyla tanított meg minket újra. Csak ennyit mondott a reménytelen szürkeségbe süppedt Varsóban: „Ne féljetek!”. Nem kellett sok idő: 1979 június 2-án, kétmillió ember előtt hangzott el az egyszerű citátum, és 1980 augusztusában tízezrek léptek sztrájkba Gdanskban, százezrek vonultak az utcákra a Tengermelléken. Kapkodtak is a fejükhöz az emberiség mérnökei, akik keleti pártbizottságokban és bizony, a nyugati egyetemek katedráin is úgy érezték, sokkal jobban tudják ők, hogy mi kell a lengyeleknek: Jaruzelski tankjai és sortüzei. Hát persze. Varsó megért egy sortüzet. Alig néhány évtizeddel a lengyel munkások lemészárlása után Párizs vállat von: ki az a Wojtyla? Még a szobrát is ledózerolnák.
Nem csoda. Azok közé sorolható, akik szétzúzták azt a jó kis szovjet blokkot, amelynek legnyugatibb államait is olyan könnyen le lehetett sajnálni: „kelet-európiak…” Véget vetett a csodás és intellektuális emberkísérleteknek, a Párizsban tanult Pol Potok, az Athénban terroristaként gyilkoló, szintén Párizsban tanult Alexandrosz Giotopuloszok, s a többi rangos marxista haladó korszakának. Párizs részvétlenül nézné végig az emlékmű bontását, azzal a hűvösséggel, ahogy a Navarrai Henrikek hittársaik tömeges lemészárlása után húsz évvel már vállat vontak, hiszen ez a város, ugye, megér egy misét. (Tanulságos történet arról, hogy manírjai ellenére a Nyugat mennyire tolerálja a szokszínűséget – különös aktualitással bír ez a reformáció fél évezredes évfordulóján.)
A harmadik az a szó, amire a lengyelek tanítottak meg újra a világot. Ez a szolidaritás. Egyszerű fogalom és mégis, mindent tartalmaz, ami nem a kommunista kisember rossz szagú, önző magánya. Az a magány, melynek fertőzött talaján a diktatúra oly akadálytalanul, oly vidáman tenyész.
Megérne egy misét az is, ahogyan a polgármesteri hivatal betiltotta a karácsonyi vásár megrendezését Párizsban. Volt, nincs keresztény hagyomány. A szemforgató indok voltaképpen az, hogy ez a vásár túl gagyi. A Le Parisien című, a legkevésbé sem konzervatív francia napilap internetes kiadásának közvéleménykutatása szerint 76 százalék azoknak az olvasóiknak az aránya, akik sajnálják a vásár betiltását, szemben az intézkedést támogató 23 százalékkal. Ezt a kisebbséget képviseli, jeleníti meg a jelenlegi városvezetés, avagy az emberiség újabb mérnökei, akik most is jobban tudják. No, ez is megérne egy misét.
