Kezdjük az elején, hogy mi is az a Borostyán Liga, vagy ahogy Amerikában nevezik: az Ivy Leauge. A szövetség nyolc nagy, az Államok észak-keleti részén található egyetemet foglal magába, többek között a Harvardot és a Yalet. Szinte minden amerikai diáknak az az álma, hogy bejusson ezekbe az elitképzőnek tartott intézményekbe, ám Adam Barsouk rávilágít néhány kellemetlen részletre is.
Először is, a tandíjak növelése nem az oktatás fejlesztésére megy. Az Egyesült Államok gerincének számító középosztály diákjai fizetik így a szegényebb diákok iskoláztatását. Természetesen nincs baj az újraelosztással, de ahogy a szerző is megjegyzi, a diákok nem az érdemeik, hanem a körülményeik miatt kapnak támogatást. Ez viszont egy függőségi viszonyt teremthet, és nem inspirál jobb eredmények elérésére.
Statisztikai adatok is mutatják, hogy az állam számára háromszor jobban megéri egy olyan diák, mint aki a legjobbnak tartott Borostyán Ligás egyetemek valamelyikén végzett. Valamint szintén adatok bizonyítják, hogy a jövőbeli munkavállalók fizetése megközelítőleg ugyanakkora lesz, mindegy, hogy elitegyetemen, vagy „sima” állami képzésen végzett.
A legfontosabb probléma viszont a faji megkülönböztetés. Persze rögtön gondolhatnánk, hogy a fehér diákokkal szemben van diszkrimináció a „safe spacek” mennyországában, de rá kell jönnünk, hogy már az ázsiai származású hallgatók sem indulnak előnnyel etnikai hovatartozásuk miatt.
A Harvad negatívan diszkriminálja az ázsiai felmenőkkel rendelkezőket az afro-amerikaiakkal szemben. Itt sem az érdem számít, hanem az etnikai és nemi hovatartozás.
Nyilvánvaló, hogy ezek az egyetemek magánintézmények, így bizonyos jogkörrel rendelkeznek, de arra nem jogosultak, hogy faji alapon válogassanak. Főképp a demokrácia nevében. A vége nem biztos, hogy kifizetődő lesz, hiszen a fejlődés helyett a politikát, az érdemek helyett pedig a faji hovatartozást részesítik előnyben.
