A halfauna összetételét, ívóhelyeik állapotának felmérését célzó vizsgálatok az ősi halfajok drámai mértékű visszaszorulását igazolták szinte minden célterületen, így a jégkorszaki Ős-Tisza egyik ágaként ismert Kurca és a Tiszalúc környéki Holt-Tisza esetében is. Sallai Zoltán és kutatócsoportja a Kurcán végzett tanulmánya szerint a növényzetre ívó fajok – a vörös szárnyú keszeg, a bodorka és a csuka – ívóhelyek degradációja miatt szorult vissza 2006 és 2023 között nagyon jelenősen. Az őshonos vízi növényzet, a hínár eltűnéséért pedig, növényevő invazív fajként az amurt tették felelőssé a kutatók. Az őshonos halfajok minimális jelenlétét és az invazív fajok dominanciáját igazolta a Juhász Lajos által vezetett Holt-Tiszát érintő tanulmány is. A kutatók szerint pozitív változást csak a horgászati hasznosításból következő pontycentrikusság oldásával, a holtágakra jellemző fajok – így a compó, a széles kárász és a csuka nagy egyedszámú betelepítésével és az elmaradt vízkezelési feladatok elvégzésével lehetne elérni.
A klímaváltozás nem az őshonosoknak kedvez
Az idegenhonos illetve invazív fajok közül a robbanásszerű szaporodást a melegkedvelő fajok produkálják. Magyarországi terjeszkedésüket Nagy Sándor Alex szerint, aki a DE Hidrobiológiai Tanszékének tudomány tanácsadója és egyben a Haltani Társaság elnöke, a kutatások azt igazolják, hogy a tavak, patakok és folyók vizének már egy-két fokos melegedése is nagyban megkönnyíti melegkedvelők őshonosok kiszorulását eredményező terjeszkedését.
A törpeharcsa (Fotó: Figyelő)
Mivel mára az akvarisztika, vagyis, a hobbihal tartás ugyanakkora üzletággá nőtte ki magát, mint a az akvakutúra, vagyis, a halászt és horgászat, a más égtájakról, más kontinensekről származó halak szabad vizekbe engedése is ökológiai egyensúlyra, őshonos halainkra veszélyes tényezőként jelentkezik. Egy Balatoni vízgyűjtő halfaunáját felmérő vizsgálat például trópusi fajok jelenlétét bizonyította a hévízi tó kifolyásában. Ezek pedig, nagy valószínűséggel úgy kerültek oda, hogy kevésbé környezettudatos hobbi haltartók megunván egykori kedvencüket, oda engedték őket. Ennek kapcsán Takács Péter a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet főmunkatársa ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy ezek a potenciálisan invazív fajok a hiedelmekkel szemben bizonyíthatóan túlélnek és szaporodnak, így hosszabb távú adaptációjuk ökológiai veszélyességük már most borítékolható.
A hosszabb bél előnyösebb
Az idegenhonos és invazív halak legszembetűnőbb ökológiai kártétele, hogy predátorként felfalják az őshonos halállomány szaporulatát – ilyen például a törpeharcsa, ami természetesen, a ragadozó halak, így a csuka ivadékait is megeszi, illetve elveszik az őshonos konkurencia élőhelyét, táplálékát – ilyen például az amurgéb, akivel a lápi póc kénytelen egyre reménytelenebbnek tűnő küzdelmet folytatni. De ide kell számítani az idegenhonos halfajok által behurcolt betegségek és paraziták okozta, valamint, az élőhelyek megváltozásából következő károkat is. Takács Péter szerint honi fajokkal szembeni versenyelőnyüket növeli, hogy élettereket képes megtalálni és túlélni, amiket az itteniek nem használnak, majd ezekből kiindulva képes az őshonosok élőhelyét is elvenni. Jobb adaptációs képességei a vizsgálatok szerint más egyebek mellett azzal is jelentős korrelációt mutatnak, hogy bélrendszerük sokkal hosszabb, uszonyaik elhelyezkedése pedig, előnyösebb mint honi konkurenseiké.
Ferincz Árpád ökológusok szerint az invazív fajok irányába zéró toleranciát kell tanúsítani. Mivel gyérítésük a legtöbb esetben nem megoldott – hiszen, annyira rejtőzködő életmódot folytatnak, mint az iszaplakó gébek, vagy annyira félénkek, mint az amur, és így jelenlétük is csak nehezen tetten érhető, a legjobb megoldás a megelőzés. Ehhez pedig edukáció kell: meg kell győzni pl. az akvaristákat arról, hogy ne engedjék ki megunt kedvenceiket a szabad vizekbe.
Nem maguktól jöttek olyan
Az invazív halfajokat – a jelenleg legnagyobb számban jelen lévő ezüstkárászt, razbórát és törpeharcsát – a tógazdaságok ragadozóhal hozamának növelésére prédahalként hozták be Magyarországra a XX. század ötvenes éveitől kezdődően. Ez a szerepük jelenleg is megvan: Dél-Dunántúlon például, hektáronként közel tíz kilogrammal több ragadozóhalat tudtak lehalászni az olyan területekről, ahol a gyomhalak – másképpen fogalmazva az invazív prédahalfajok – hektáronkénti mennyisége megközelítette az ötven kilogramm/hektárt.
Ebben az összefüggésben is problémát jelent viszont az invazív fajok aránytalan jelenléte. Egyes európai becslések szerint ugyanis, ha a gyomhalak hektáronkénti mennyiség ötven kilogramm fölé ugrik, az húsz eurocenttel csökkenti a kilogrammonkénti profitot, ami igen érzékenyen érintheti a vállalkozás jövedelmezőségét. Így a gyomhal állomány gyérítése gazdálkodási megközelítésből is teljesen indokolt. Erre az összefüggésre hívta fel a figyelmet Urbányi Béla a MATE Szent István Campusának főigazgatója.
A csuka (Fotó: Figyelő)
A gazdasági reláció kapcsán az előadó arra is kitért, hogy nem szerencsés a lehalászott gyomhalakat szemétnek tekinteni. Ezekből egyebek mellett halcsali, haltáp, vagy éppen házi kedvenceknek való táp is készíthető lenne. Erre azonban szerinte ellentétben Olaszországgal, Magyarországon nem igen van példa. Olaszországban 1980 óta 96 százalékkal nőtt az idegenhonos fajok száma. Háromezer ilyen fajt tartanak számon, ezek 15 százaléka invazív. A kék tarisznyarák esetében – ami természetesen, nem hal, de túlszaporodása komoly problémákat okozott az ottani ökoszisztémában – kiirtással próbálkoztak, ami nem jött be, ám egy Startup cégnek sikerült piacképes terméke készíteni belőle. Urbányi Béla szerint Magyarországon is megoldást hozhatna, ha a gyomhal gyérítés során lehalászott biomasszát értékként kezelnék, és hasznosítását szakmai szervezetek összefogásával és állami támogatással hasznosítanák.
Tisza-tavi recept
Vannak viszont, olyan invazív fajok, amiknek a gyérítésre létezik működőképes megoldás: ilyen például a fekete törpeharcsa, amit a Tisza-tavi Sporthorgász Kft. – ami immáron tíz éve üzemelteti a Tisza-tavi horgászatot – halászok segítségével oldja meg ezt a feladatot. Ezek varsával és nyakzsinórral dolgoznak, munkájuk fizetsége maga a zsákmány, amit eladhatnak, ötszáz kilós lehalászás felett pedig, megbízási díjra is jogosultak. Mivel Juhász Máté ökológiai halász elmondása szerint ősi módszerekkel dolgoznak, egyúttal a az ősi mesterség fenntartásában is nagy jelentőséggel bírnak, és nagy segítséget jelentenek a kutatások során is. Mindezek mellett a konferencia konklúziója az volt, hogy az invazív és idegenhonos halfajok klímaváltozással megtámogatott terjeszkedése ma már nem visszafordítható.
Borítókép: illusztráció/Fotó: Figyelő
