Közép- és Kelet-Európában elsőként Magyarország döntött arról, hogy legyen emléknapja a kommunizmus áldozatainak. Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozatát követően 2001-ben emlékeztek meg először az áldozatokról az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban. Azóta minden évben tartanak emlékünnepségeket február 25-én.
A megszálló szovjet hatóságok 1947-ben ezen a napon tartóztatták le jogellenesen, majd hurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. A mentelmi jogától megfosztott képviselőt bírósági tárgyalás nélkül 25 év kényszermunkára ítélték, végül közel egy évtizedet töltött börtönökben és munkatáborokban. Szabadon engedése után már csak néhány évig élt, 51 évesen, 1959-ben hunyt el.
Szimbolikusan a kisgazda politikus törvénytelen letartóztatásával indult el az a csaknem ötvenéves folyamat, amelyben a kommunista párt szisztematikusan kiirtotta a társadalom azon tagjait, akik bármilyen kritikával illették a rendszert, netán ellenszegültek annak. Ezzel elindultak egy olyan úton, ami a totális egypárti diktatúra felé haladt.
Felfoghatatlanul sok volt az áldozat
Világviszonylatban százmillióra becsülik a kommunista diktatúrák halálos áldozatainak számát, Kelet-Közép-Európában a számuk elérheti az egymillió főt is. Ennyien vesztették életüket éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kegyetlen kivégzések során. A szovjetek által megszállt országokban szinte mindenki érintett volt: vagy úgy, hogy családtagot, családtagokat veszített, vagy a kitelepítés, esetleg a padlássöprés által, és a sor hosszan folytatható.
A Terror Háza kutatói szerint 1945 és 1989 között több mint 70 ezer embert börtönöztek be politikai okokból Magyarországon, és a „háborús bűnösöket” nem számítva, az 1956-os megtorlás áldozataival együtt 714 embert végeztek ki. A Szovjetunióban összesen 65 ezer magyar gulág-áldozatot tartanak nyilván, ám ebben az elborzasztó számban még nem szerepelnek a járványokban, a tranzittáborokban és az odavezető út során elhalálozottak. Magyar történészek becslése szerint a szovjet kényszermunkatáborokba elhurcolt mintegy 600 ezer magyar közül minden harmadik, vagyis 200 ezer honfitársunk életét vesztette.
Változik az emlékezet
Éppen ezért, azt hihetnénk, hogy a Gorbacsov utáni rendszerváltás a Szovjetunió utódállamaiban is végérvényesen eltüntette a sztálinizmust, de ez nem így történt – fogalmazott megkeresésünkre Kun Miklós történész. Elmondása szerint az elmúlt években több helyütt nagyfokú visszarendeződés tapasztalható Joszif Visszarinovics Sztálinnak, a 20. századi Európa egyik legkegyetlenebb diktátorának megítélésében.
A Krím-félszigeti Jaltában, az 1945-ös konferencia helyszínén például egy olyan Churchillt, Rooseveltet és Sztálint ábrázoló szoborcsoportot állítottak fel, amelyből a köztudottan alacsony termetű Sztálin a többiek fölé emelkedik, szinte dominálja a társaságot. Egy olyan vidéki faluban pedig, ahol Sztálin mindössze egyszer járt, múzeumot és alapítványt létesítettek, amelynek vezetője az orosz kulturális miniszter – mutatott rá a történész.
A szakértő szerint az orosz tankönyvekben is ellentmondásosan jelenik meg Sztálin, nem egy esetben úgy hivatkoznak rá, mint a század egyik legtehetségesebb menedzserére, aki valójában politikai bravúrt valósított meg a Hitlerrel megkötött paktummal.
Jóval többre tehető azonban azoknak száma, akiket a diktatúra hétköznapi valósága testileg és lelkileg megnyomorított. A rendszer áldozata volt az is, akit vallattak és kínoztak, akit megbélyegeztek, akit kirekesztettek vagy börtönbe zártak, akit csoport-, politikai- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek; mindenki, akit megfosztottak a szabad cselekvés és választás lehetőségétől, nemcsak Magyarországban, hanem tőlünk keletebbre is. A magyar kormány 2013-ban rendeletet hozott a kommunizmus áldozatainak emelt juttatásáról.
Kun Miklós azt mondta, a többi szovjet utódállamban is megoszlanak a vélemények a diktátorral kapcsolatban, Fehéroroszországban pozitív a megítélése, míg a Balti államokban a magyar Terror Házához hasonló múzeum foglalkozik a sztálinizmus bűneivel. Örményországban és Azerbajdzsánban bírálják Sztálint.
Úgy tűnik, hogy a társadalom közös emlékezete a volt Szovjetunió országaiban, különösen Oroszországban rendkívüli módon „töröl” – fogalmazott Kun Miklós, aki egy nemrégiben készített felmérést is említett. Ebből kiderült, az elmúlt 10-15 évben az orosz lakosság Sztálinról alkotott képe jelentősen átértékelődött, régebben negatív volt, mára ez inkább pozitívra változott. Ahogy az idősek – vagy a gyerekeik –, akiknek még lehet valamilyen emléke a vészkorszakról, meghalnak, úgy változik az emlékezet – mondta. A fiatalok számára a sztálinizmus Kun Miklós szerint olyan, mint az Atlantisz: már nincs jelen.
Magyarország nem felejt
Ezzel szemben 2014-ben jelentették be, hogy Áder János magyar és Joachim Gauck akkori német köztársasági elnök kezdeményezésére és támogatásával európai nyilvántartás készül. A kezdeményezés első lépéseként a budapesti Terror Háza Múzeum és az egykori berlini Stasi börtön helyén működő emlékhely és múzeum adatbankot létesít, melyben a kommunizmus minden magyarországi és németországi üldözöttjének és áldozatának nevét regisztrálják.
A magyar kormány 2014-ben azt is javasolta, hogy a közép-európai országok közös történelmi hagyatékaként Washingtonban jöjjön létre a kommunizmus áldozatainak emlékmúzeuma, melynek megépítéséhez a kormány egymillió dollárt ajánlott fel.
Magyarországon a 2015-ös évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévének nyilvánították, amelyet 2017. február 25-ig meghosszabbítottak, emlékezésül azokra, akiket a második világháború végén vagy azt követően deportáltak, az ő számukat 700 ezer és 1,1 millió közé teszik, és közülük háromszázezren sohasem tértek haza.
2017-ben a Nemzeti Emlékezet Bizottsága honlapján olyan emberek rövid életrajzát tette közzé, akik a kommunista erőszak áldozatai.
Borítófotó: Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, a Parma fidei – Hit pajzsa díj idei kitüntetettje a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott ünnepségen a Jezsuita Rend Párbeszéd Házának dísztermében 2019. február 23-án. (MTI/Kovács Tamás)
