Addig nem öltözöm át, amíg nem olvasol mesét – visítja az óvodában, reggel fél nyolckor Vanessza az apjának, aki zavartan törölgeti a homlokát, majd leül mesét olvasni, pedig tudja, hogy el fog késni. Beninek húsz percet könyörög anyja és apja, hogy egyáltalán kiszálljon a kocsiból az iskola előtt. Kiara csak akkor hajlandó hiszti nélkül nekiállni a tíz perces házi feladatnak, ha kap egy kindertojást. Kevin tíz rövid éve alatt még nem gyalogolt harminc lépésnél többet, mert szülei mindenhova kocsival szállítják, ellenben négy éves kora óta X-boxozik. Zoé másodikos, nem tudja késsel elvágni a rántott húst, mert otthon anyja mindig felvágja helyette. Letti hetedikes, még egy zsemlét sem vett önállóan soha életében, anyját parancsolja be a sarki közértbe.
Ezek a gyerekek köztünk élnek, őket és generációjukat szüleik így nevelik. A kényelemre, de nem feltétlenül azért, mert ezt jónak látják, hanem azért, mert nincs energiájuk, se idejük ellentartani a gyerek akaratának. Nem is mernek, mert azt hiszik, akkor rossz szülők. A dackorszak kezdetén behódolnak neki, mert az olvassák a mainstream, gyerektutujgató nevelési cikkekben és könyvekben, hogy a gyereknek mindig boldognak kell lennie, és szülőként nekik az a feladatuk, hogy ezt megteremtsék, ha beledöglenek is. Erőt és következetességet nem mernek felmutatni, mert akkor a gyerek hisztizik, rosszul érzi magát, és azt láttatja, hogy szülei alkalmatlanok a nevelésre.
Aztán ezek az iránytévesztett szülők alig várják, hogy beadhassák az intézménybe a kis zsenit, hogy a közoktatás elvégezze helyettük a nevelés kényelmetlen feladatát. Faragjanak valahogy embert belőle, mert hát kicsit eleven meg nagyszájú, de ez kell a mai világban, ugye. Persze azért jó lenne, ha otthon szót is fogadna néha, de azt még nem sikerült elérni, majd az iskola! Ezek a szülők úgy hiszik, az iskola dolga, hogy önálló, kritikusan gondolkozó, kreatív gyereket neveljen helyettük a gyerekből, aki a benne lakozó tehetségét nap mint nap kibontakoztatja, és boldogan hasít már a legjobb óvodától kezdve a boldog iskoláin át abba a boldog felnőtt életbe, amit szülei élnek. Hogy mégsem ez a valóság? Hogy a felnőttek sem úsznak a boldogságban hétfőtől péntekig? Az nem baj, az iskola akkor is tegye boldoggá a gyereket. Hogy hagyományosan sosem ez volt az iskola célja és feladata? Majd most az lesz, mert a progresszivitás meg a társadalmi igazságosság ezt kívánja.
Bizony elégedetlenek a szülők a közoktatással, ez derül ki a Szülői Hang nevű, az ellenzéki Civil Közoktatási Platform leányvállalatának kérdőívéből, amelyet közel 5000 szülő küldött vissza, tehát nem kifejezetten reprezentatív a felmérés, csak zajos bizonyos körökben.
Ezek a szülők lesújtó képet festenek a magyar iskolákról, úgy fogalmaznak a kutatást publikálók, hogy „a szülők 82,9% szerint a gyermekek túlterheltsége olyan nagy mértékű, hogy a gyermekeknek nem jut kellő idejük az életkoruknak megfelelő játékra, sportra, családi és szabadidős programra. A tanulással töltött idő többsége öröm nélküli, a gyerekek elvesztették érdeklődésüket: az esetek kb. kétharmadában (64,3%) az iskolai idő túlnyomó része érdeklődés és öröm nélkül telik.”
A mantra a szokásos: a gyerek nem lehet gyerek, untatják és bosszantják mindenféle feladatokkal az iskolában. Vajon mikor, de legfőképpen miért hiszik el szüleik azt, hogy a nehézségek, a nemszeretem dolgok kiiktathatók az életből? Mikor vették be, hogy a munka befektetése nélkül van bármiféle tanulás és eredmény? A csecsemő fejlődésének minden napján elképesztő energiákat mozgósít, szerencse, hogy nem emlékszünk rá, hogy mekkora erőfeszítés az, hogy két lábra álltunk és elindultunk, mi meló volt felmászni először a mászókára, először átugrani egy pocsolyát. Az a nagyobb szerencse, hogy senki sem mondta, hogy ne csináld, ha kényelmetlenül érzed magad.
A gyerek megtanulná azt ösztöneinél és a természeténél fogva, hogy minden felfedezés, siker és kudarc munkával jár. De erre ma már nincs lehetősége, mert helikopter szülei vörös szőnyeget terítenek le a homokozóba, leordítják az összes gyerek fejét, ha megelőzi az egyszemet a csúszdán, igazságot tesznek a gyerekvitában, elmagyarázzák a pedagógusoknak, hogy kell az ő kivételes gyerekükkel kivételesen bánni, és legszívesebben az ételt is megrágnák a kölök helyett, csak hogy könnyebb legyen az élete, hogy boldog legyen.
Mert valakik azt hazudták nekik, hogy minden gyermekben ott lapul a külünleges tehetség, a csoda, csak ezt az iskola, a pedagógusok aktív közreműködésével tönkreteszi.Tönkreteszi, mert kötelezettséget ír elő, feladatokat ad és kér számon, eredményeket vár, felelősségvállalásra kényszerít.
Ahelyett, hogy végre elővennék a varázspálcát abból a rohadt szertárból, és dalolva és táncolva menne a szorzótábla, a kénsav képlete, a francia múlt idő és a Bánk bán elemzése. Csak van erre valami megoldás!? Hogy könnyű legyen és örömteli. Persze van: a kormányváltás, az osztályozás, a követelmények, a mindennapos testnevelés és az erkölcstan eltörlése. Ez lenne a haladó és örömteli út.
Elkeseredettek, mert nem ezt látják a kérdőívet kitöltögető kockásinges szülők, hanem azt, hogy csak rombolják a szemükfényét, akiből kiveszett már alsóban az érdeklődés, pedig istenadta tehetség lenne amúgy. Hiszen istenadta tehetségekből áll az egész világ, mindenki az: a buszon, a lépcsőházban, a faluban és a városban. A csillámpónik boldog világában.
Borítófotó: csak illusztráció! (Mészáros János/MTI)
