Hiánypótló írás, pontosabban értékelés látott napvilágot a vulture.com oldalon. Szerzője Bill Wyman, aki nem más, mint az évtizedekig nagy ellenlábas, Rolling Stones egykori (1962-1992) basszusgitárosa. A muzsikus amúgy termékeny író, a Stonesról négy könyvet, másik szenvedélyéről, a régészetről egy, míg Marc Chagallról szintén egy kötetet írt.
Írásában az összes, szám szerint 213 Beatles dalt rangsorolja, a leggyengébbnek ítélttől a legjobbnak tartottig. Wyman kitér a nem régen ötvenedik születésnapját ünnepelt Sgt. Pepper Lonely Hearts Club Band lemezre (amit megtett lapunk is), kifejtve, hogy a korszakos lemezt a zenekar teljes életművébe helyezve kell vizsgálni, amely életmű egymástól elkülöníthető szakaszokra bontható. A szerző kifejti, melyik albumok kerültek be válogatásába, s melyik kiadványok nem. Köszönetet mond Mark Lewisohn, Beatles „tudósnak”, Bob Sitznek, a The Beatles kötet szerzőjének, Geoff Emerick, Grammy-díjas hangmérnöknek (Revolver, Bors őrmester, Fehér album, Abbey Road, illetve Paul McCartney lemezei), a Beatles blogot vezető Richard Buskin újságírónak, s a vele együttműködő Robert Rodrigueznek – aki számos Beatles-könyv szerzője, s nem azonos a filmrendezővel.
A ranglista előtt Wyman leszögezi: „a Beatles volt a modern kor legnagyobb kulturális eseménye”.
A puszta felsoroláson túl gazdag háttérinformációkkal szolgál a szerző az egyes számokról. Így a 213. helyen szereplő Good Day Shunsine-ról kiderül, hogy Bill Wyman McCartney leggyengébb dalának tartja, amelyik tönkreteszi az amúgy észbontóan jó Revolver lemezt.
Hasonlóan hátul szerepel a második lemezen kiadott Little Child, ami (mint Wyman bevezetőjében megállapította) a korszak amerikai rhytm and blues stílusában szólal meg, akár a korabeli Stones, vagy a Yardbyrds. A dalt a legrosszabb kezdeti Lennon-McCartney erőfeszítésnek bélyegzi.
Szintén rossz besorolást kap a Free As a Bird (206), amely 1995-ben jelent meg az első Anthology albumon. Egy Lennon-szerzemény ez, amelyet jóval a Beatles felbomlása után alkotott a szerző. A dalt egyébként McCartney modernizálta, de Bill Wyman egyszerűen ezt halottgyalázásnak ítéli.
Ugorjunk a rangsor elejére!
Harmadik helyezett a Penny Lane. Ez az egyetlen pop kislemez – véli a szerző –,, amelyet látni, hallani lehet és érezni az illatát, az ízét.
Második a Strawberry Fields Forever. A számot Wyman szembe állítja a bágyadtan pszichedelikus Lucy in the Sky With Diamonds-szal, emlékeztetve, hogy Lennon a „Hogyan nyertem meg a háborút” című film napi forgatásai után, George Martin producerrel dolgozott a nótán.
Győztesnek A Day in the Life című dalt hozza ki a Stones egykori bőgőse. Mint megállapítja: amikor Lennon és McCartney közösen dolgoztak, akkor megtörtént a csoda, mint ennek a szerzeménynek az esetében. Kiemeli a szám befejezését, a zenekari lezárást követő szünet utáni zongora akkordokat. „Ez a hang szól egy percig. A többi néma csend” – idézi Shakespeare Hamletjét írása végén Bill Wyman.
