Ez az egész önpuccs sztori már annyira furmányos észjárásra vall, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik rajta. Lendvai Ildikó júniusban és a hétvégén is erről értekezett, láthatóan nagyon szeretné elhelyezni az ötletet a politikai térben. Csak azt felejti el, hogy az okok láncolata nem teljesen úgy áll össze, ahogy szeretné láttatni.
A tavaszi tüntetések mérsékelt sikere arra késztette az ellenzék hangadóit, hogy erőteljesebb akciókat helyezzenek kilátásba. Beszélt erről Schilling Árpád, Gulyás Márton, Kemény Zsófi ifjú költőnő egyenesen forradalomról vizionált. Az egykori LMP-s Vágó Gábor úgy fogalmazott, „azért a magyar tüntetési kultúrának is kellene fejlődnie abban, hogy jóval több olyan performatívabb jellegű eseményre lenne szükség, ahol a korlátozott erőszak jelen van.”
Nyáron kiderült, folyik az aktivisták képzése, hiszen a felforgatásnak van módszertana, meg kell találni azokat a pontokat, amelyekkel kibillenthetők a rendőrők és a kevésbé haladó populáció a béketűrésből. Ezek nyilvánosságra kerültek, senki sem cáfolta, hogy ne lenne igaz. Aztán előadást tartott két héttel ezelőtt a Gulyás Mártonhoz köthető Agórában a szerb aktivista, Szrgya Popovics, az Útmutató a forradalomhoz baloldali bédekker szerzője, hogy zavargások szervezésében szerzett tapaszatalatait megossza.
Szerintük nyugodtan lehet arról beszélni, hogyan kellene erőszakosan megdönteni a demokratikus választásokon felhatalmazott kormányt. De ha erre a demokratikusan, kétharmaddal megválasztott kormány azt mondja, hogy helló emberek, számítsatok a zavargásokra, mert ezt ígérik a szónokok, akkor milyen csavaros balos észjárás kell ahhoz, hogy önpuccsról beszéljen egy politikus?
Azt írja a veterán szocialista politikus: „Egy mini önpuccsocska, nem több, mint néhány provokátor a demonstrációkon, egy kis balhé eljátszása vagy előidézése. Pár fillérből megvan. Valaki megtámadja a hazafias ellentüntetőket, még jobb, ha ők támadják meg jogos indulatukban a hőbörgőket, akiket majd a lám, még ellenfeleivel is jóságos kormány véd meg a népharagtól.” Lendvai Ildikó filmszakmai múltja forgatókönyvírói erényeket csillogtat, látszik a sok évtizedes rutin, ahogy felvázolja a bolsevik furmányt.
Ebben az országban az „elmúltnyócévben” bárki tüntethetett, aki akart, elintézte és megszervezte. Senki nem akadályozta meg az embereket abban, hogy kinyilvánítsák nemtetszésüket ügyekkel szemben, elfoglalják a körutat napokra, hogy gyalázzák és szidalmazzák a rendőröket. De ez nekik nem elég. Többet akarnak, erőszakot, mert ez az ő nyelvjárásuk az ő „demokráciájukban”. Hogy kitől van erre felhatalmazásuk, az itt a lényeges kérdés.
