Az idézet szép és megindító, de nem egészen egyezik a tudomány eredményeivel – írja cikkében egy kanadai tudós. A csecsemők fejlődését vizsgáló kutatások szerint ugyanis a rasszizmus gyakran a csecsemők alapértelmezett beállítása. Ezzel születünk, így amit meg kell tanulnunk, az a tolerancia.
Kang Lee, a Torontó Egyetem kutatója azt mondja, egy rasszista szülő akár ki is használhatja a gyermeke született elfogultságát, mert a legtöbb kisbaba születése után nem sokkal egyszercsak elutasítja a más rassszhoz tartozókat.
Mandelának igaza volt abban, hogy egyetlen kisbaba sem születik előítéletekkel. Viszont nagyjából hat hónapos korban kezdődik az, hogy a babák automatikusan bizalmatlanul szemlélnek mindenkit, aki nem hasonlít a szüleikre. A csecsemő pozitív gondolatokat, boldog zenét társít a saját rasszához, és szomorú gondolatokat és zenét más rasszokhoz. Ebben a korban az idegen nyelv, az akcentus rémisztőnek és ismeretlennek tűnik számukra.
Ha az angolt hallják a családban, akkor azt preferálják, és nem tetszik nekik a francia nyelv – mondja Lee.
Kang Lee két hónapja publikált kutatási eredményei nagyrészt a kisgyermekek szemmozgásának nyomon követésén alapulnak, ezzel a módszerrel vizsgálta preferenciáikat. A csecsemőknek arcképeket mutattak sokféle etnikumból, és azt tapasztalták, hogy azon a képen időztek el a leghosszasabban a babák, amely a szüleikre hasonlított.
"A kaukázusi csecsemők a kaukázusi arcokat nézték hosszasan, az ázsiai három hónapos kisbabák inkább az ázsiai arcokat figyelték" – fogalmazott a kutató.
Számos tanulmány dokumentálta már a „másik rassz hatás”- nevű jelenséget, ebben az esetben arról van szó, hogy a csecsemők nem képesek különbséget tenni a más etnikumú arcok között, mert ezekhez nincsenek hozzászokva. Leegyszerűsítve érhetőbb: a kínaik mind egyformák. Egyébként kriminológiai tanulmányok is foglalkoznak a témával, a felnőtt szemtanúk is sokkal nehezebben azonosítják be a másik rasszhoz tartozó elkövetőket.
Kisgyerekkorban is megjelenhet a saját rassz iránti rokonszenv. A kanadai Today’s Parent c. lapban egy torontói szülő arról cikkezett, hogy a négyéves gyereke egyik pillanatról a másikra megszüntette a játékot a fekete gyerekekkel, sőt elfordult kedvenc fekete hokijátékosától is.
Másik vizsgálatában Lee egy filmet vetített hét hónapos babáknak. A filmen a különböző etnikumhoz tartozó szereplők a képernyő valamelyik sarka felé figyeltek, azt jelezve ezzel, hol jelenik majd meg egy állat képe. A vizsgálatból az derült ki, hogy a csecsemők jobban bíztak a saját rasszukhoz tartozó szereplők „jóslataiban”.
A Tel-Aviv Egyetem korábbi, 2006-os tanulmánya hasonló témában vizsgálódott, három hónapos kisbabáknak mutattak fekete és fehér emberek arcképét. A kaukázusi rasszhoz tartozó izraeli babák a fehér arcokat kedvelték, az etiópiaiak a fekete arcokat. Az izraeli etióp babák esetén – akik túlnyomórészt fehér környezetben éltek – sem volt ez másként.
A saját rasszt előnyben részesítő korai preferenciák a későbbi életben torzulásokat eredményezhetnek a rasszokkal kapcsolatban – olvasható a tanulmányban.
Lee tíz éve próbálja feltárni a torzulásokat torontói vegyes házasságban született csecsemőket vizsgálva. Azt mondja, nem olyan bonyolult toleráns gyermeket nevelni, de néhány dologra oda kell figyelni. Az egyik az, hogy sose beszéljünk kritikusan egy másik rasszról a gyerek előtt. A másik, hogy nem kell felhívni a fehér gyermek figyelmét külön arra, ha egy színesbőrű embert lát. A pozitív kontextusba helyezett megkülönböztetés is növeli az előítéletek kialakulásának esélyét.
Kínai óvodásokat vizsgáltak egy másik kutatásban, azt nézték, miként reagálnak nem kínai arcokra, hogyan társítják az előre megadott fotókhoz. Egy másik feladatban csak egyszerűen el kellett rendezniük a képeket, aszerint, hogy fehér vagy fekete arcot látnak rajta. Az elkülönítő gyakorlat jelentősen csökkentette a kínai gyermekek implicit faji előítéletét a feketék és a fehérekkel szemben, de nem csökkentette a kitettségüket.
Nelson Mandela önéletrajzában azt írta, hogy a börtönben töltött 27 év alatt mindig bízott benne, hogy minden szívben valahol mélyen ott van a kegyelem és a nagylelkűség. Ennek az érzésnek az alapjait valóban megtalálta a tudomány.
A Yale Egyetemen kutatóközpontjának vizsgálatai szerint a csecsemők természetszerűleg erkölcsi lények, akik megértik a jó és a rossz közötti különbséget. A kérdés az, hogyan érjük el, hogy a bébik mutassanak kedvességet azok iránt is, akik nem tetszenek nekik.
Ahogy Paul Bloom kutató fogalmazott hosszú cikkében a New York Times-ban: úgy tűnik, erkölcsi érzékünk elfogult a saját fajtánk felé.
