A megnyert 2015-ös választás után Cameron akkori konzervatív miniszterelnök a szigetországot az EU és a transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény, a TTIP részeként szerette volna látni. Ehhez ki kellett (volna) venni a szelet a 2015-ben 3,8 millió szavazatot elérő unióellenes UKIP párt vitorlájából.
Mint azóta már tudjuk, a brexit népszavazás nem csak az Egyesült Királyság uniós tagságáról, hanem a londoni Cityn kívül romló szociális helyzetről, valamint az uniós vendégmunkások és volt gyarmatlakók vég nélküli beáramlásáról is szólt.
Cameron elspekulálta magát, az uniós tagságot megerősíteni hivatott népszavazás 52:48 arányban a kilépést hozta. Cameronnak mennie kellett, helyét az addigi belügyminiszter, Theresa May vette át.
Az egyébként EU-párti May elfogadta a britek döntését, és a “brexit az brexit” mottóval, valamint 17 fős többséggel vágott neki a kormányzásnak. A most áprilisban bejelentett előre hozott választásnak ezt a szűk többséget kellett volna egy kényelmes többséggé növelnie, hogy a miniszterelnök a kilépési tárgyalások alatt ne legyen saját pártja részéről zsarolható.
Az ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a precedens nélküli tárgyalások során a brit kormány milyen mandátummal tárgyalhat Brüsszelben. A választás erről is szólt, az ellenzéki Munkáspárt ugyanis a “lágy” brexit pártján állt, ők a kilépés után inkább érdekeltek az egységes belső piachoz való hozzáférésben, ezért nyitottabbak a kompromisszumra.
A konzervatívok ezzel szemben a “kemény” brexit pártján állnak, számukra — legalábbis látszólag — kevéssé fontos az egységes belső piachoz való hozzáférés, ezért nem is hajlanak annyira kompromisszumra. Ők (most még) jobban bíznak az angolszász világban, főként Trump amerikai elnök merkantilista politikájában.
A június 8-i választás kiírásakor a konzervatívok még 20 ponttal vezettek fő riválisuk, a Munkáspárt előtt. Stratégiájuk egyszerű, ám logikus volt: A többi párt brexit-párti szavazóit akarták a kilépés középpontba helyezésével maguk mellé állítani, főként Anglia lecsúszó iparvidékein és Skóciában. A fő célcsoport a UKIP 3,8 millió szavazója, az idősek, valamint a lecsúszástól félő vidéki és részben városi rétegek voltak.
Theresa May a jó mestertervet szenvtelenül és mechanikusan hajtotta végre, nem csoda, ha a középosztálybeli, középkorú és közép-angliai elit hűvös távolságtartása nem vált vonzová.
Fő riválisa, a 68 éves Jeremy Corbyn kampánya leginkább a 74 éves amerikai szenátor, Bernie Sanders tavalyi elnökjelölti kampányára hajazott. Corbyn szenvedélyesebb volt, és jó érzékkel nyúlt a globalizáció előnyeiből alig részesülő, leszakadó csoportokat foglalkoztató témákhoz.
Sadershez hasonlóan ő is a tandíjak eltörlésével (= a szociális mobilitás csatornáinak megnyitásával) és a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésével tudta a fiatalokat megszólítani.
A konzervatív pártnak nem sikerült a 326 mandátumos abszolút többséget elérni, így 1945 után harmadszor is koalíciós kormányzás várható, legutóbb 2010-2015 között volt ilyen. Ez a font árfolyama mellett gyengíti London pozícját Brüsszellel szemben is. Ha a pártoknak nem sikerül megegyezniük, akkor akár egy újabb választás is jöhet. Marad tehát a bizonytalanság.
