Nietzschét 1900-ban bekövetkezett halála óta három, mondhatni főbenjáró bűnnel vádolják – fogalmaz a nautilus.us című tudományos portálon Patrick West. A nyakába varrják az első világháborút, mondván: gyújtó hangú és harcias írásai a véráldozatot követelő nyughatatlan európai ifjúság és német katonai osztály kultuszművei közé tartoztak. Ha ez még nem lenne elég, sokan a második világháború szellemi kirobbantójának is tartják. Az Übermensch, az ember feletti ember (az emberen túli ember), amelyet az Imigyen szóla Zarahustra című könyvbén fejt ki részletesen, a vádak szerint Hitler és a nácik fajelméletének egyik szellemi alapja volt. Mindezt annak ellenére mondják, hogy Nietzsche gyűlölte a német nacionalizmust, s különösképpen lenézte az antiszemitizmust, annak patetikus haragja miatt.
A harmadik főbenjáró bűn, amivel Nietzschét az elmúlt 50 évben vádolták, egy csendesebb katasztrófa: a relativizmus felemelése volt, ami szerint nem létezik olyan dolog, hogy objektív igazság. Gyakori manapság, hogy az igazság szót – főleg akadémiai körökben – idézőjelbe is teszik, ezzel is mutatva, hogy annak sokféle arca van. Napjaink egyik legellenállóbb doktrínája az, hogy a tudás, az igazság attól függ, hogy ki mondja, milyen kontextusban és milyen szándékkal. Az ilyen típusú relativizmust szinte mindig Nietzschére vezetik vissza.
Ebben nagy szerepet játszik a modern francia filozófus, Michel Foucault Nietzsche-értelmezése. Foucault a hatalomról és a tudásról, az 1960-as, 1970-es években írt esszéi lettek ismertek és elterjedtek. Ezekben úgy interpretálja a német filozófust, hogy az “igazság” a hatalom iránti vágyból ered, és nincs külső, objektív megalapozása. Az 1973-ban megjelent, Az igazság és az igazságszolgáltatási formák című nagy hatású művében Foucault a “tiszta igazság” mítoszáról azt írja, hogy “ezt a híres mítoszt el kell vetnünk. Ezt már Nietzsche elkezdte lerombolni, amikor megmutatta, hogy a tudás és a tudás elérésének módjai hátterében a hatalomért folytatott küzdelem áll. A politikai hatalom sem áll távol a tudástól, egybefonódott azzal.”
Amikor az egyetemi kampuszokon, vagy az előadásokon azt lehet hallani, hogy a tudás, az igazság, a tudomány “fehér férfiak” találmánya (tudniillik a nők és az alacsonyabb társadalmi osztályok, valamint a nem fehérek elnyomására), akkor tudva, vagy nem, de Foucault-t halljuk. Tulajdonképpen ő volt az, aki a posztmodern relativizmus, a nihilista elégedetlenség keresztapjává tette Nietzschét.
Allan Bloom, Az amerikai elme bezárkózása (The Closing of the American Mind) című 1987-es könyve mérföldkőnek számít e kultúrharcban. Blom azt állítja, hogy Nietzsche áll a mögött, hogy az akadémiai világban eluralkodott a nihilizmus, hogy a relativizmus korrizív kultúrája felzabálja a liberális demokrácia értékeit. “Nietzsche lázadása a liberális demokrácia ellen hatékonyabb volt, mint Marxé” – írja.
Roger Kimball, a Kísérletek a realizmussal szemben (Experiments Against Reality) című 2000-ben megjelent könyvében szintén Nietzschét okolja. Szerinte a német filozófus miatt van az, hogy az igazság ma nem több, mint puszta játék a fogalmakkal és metafora. Egy másik gondolkodó, Peter Watson, A semmi kora (The Age of Nothing) című 2014-es könyvének már az első oldalán felteszi a kérdést: “Vajon nem hiányzik valami az életünkből? És nem Nietzschét kéne ezért okolnunk”?
Valóban Nietzschét kellene okolnunk? Valóban relativista volt. Szerintem igen is, meg nem is – állítja West. Az emberi, túlságosan emberi című 1878-as könyve elején ott áll a híres mondat: “nincsenek örökkévaló tények és nem létezik abszolút igazság”. A könyvben máshol viszont éppen a szigorú reflexió, a hűvösség, a tömörség és a világos kifejezésmód erényeire hívja fel a figyelmet. A legérdekesebb azonban az, hogy a könyvet Voltaire-nek, a felvilágosodás egyik legnagyobb figurájának ajánlja.
Nietzsche támadja a babonákat, a vallásos dogmákat, a kritikus gondolkodás hiányát – csakúgy, ahogy ezt Voltaire is tette. Mindketten azt gondolták, hogy a keresztények istene halott. Hittek abban, hogy az embernek elsősorban magában kell hinnie, és nem féltek attól, hogy megkérdőjelezzék a konszenzust. Magát is hasonlónak látta Voltaire-hez, egyszer kettejükről, mint a szellem nagy embereiről beszélt.
Az Ecce homo (Íme az ember) című essszéjében pedig így fogalmaz: “Voltaire még értette a reneszánsz humanizmusát” – írja, “az érzékelés, az ízlés, a tudományok, a művészetek, a haladás és a civilizáció okát”. Az Emberi, túlságosan emberiben Rousseau-t, akit sokan a romantika előfutárának tartank, okolja: “nem Voltaire mértékletes természete, hanem Rousseau szevedélyes butaságai és féligazságai élesztették fel a forradalom szellemét.”
Nietzsche hitt az igazságban, jóllehet ez az igazság szerinte instabil, alkalmi, függ a perspektivától és eldobható. Hitt a folyamatos megfigyelésekben, a vizsgálódásokban és az érvelésben. “Az igazságért az út minden egyes lépésében meg kell küzdeni, szinte mindent, ami fontos a szívünknek, amiben hiszünk az életben, fel kell áldozni ennek érdekében” – írja 1888-ban az Antikrisztusban.
Vagyis igazság igenis létezik, és meg kell küzdeni érte. Amiért adott esetben mindent fel kell áldozni, az nagyon távol esik a posztmodern “bármi belefér”-től. Walter Kaurmann, aki a második világháború után elkezdte Nietzsche rehabilitációját, ezt írja a Nietzsche: Philosopher, Psychologist, Antichrist (Nietzsche: filozófus, pszichológus, antikrisztus) című 1974-es könyvében: az, hogy Nietzsche miként értékelte a szenvedést és a gonoszságot, nem valamiféle véres irracionalitás következménye nála, hanem a racionalitás mélységes mély tiszteletéből fakad. Az erős ember racionális, aki aláveti akár a legmélyebb hitét is az ész alapos vizsgálatának, és kész arra, hogy elvesse ezeket a hiteket, ha azok nem mennek át a teszten.”
Természtes, hogy az igazság, az igazságaink nem örökéletűek. Az idők változnak. A relativisták felkapták Nietzsche mondatát az örökéletű igazságok nem létezéséről és kiterjesztették az összes igazságra. Holott Nietzsche igazságfelfogása meglehetősen közel áll a manapság leginkább elfogadott, Karl Popper által javasolt nézethez. E szerint addig ragaszkodhatunk ahhoz, hogy egy állítás igaz vagy hamis, amíg kellő számú, azt cáfoló bizonyítékunk nincs. (Popper ezt a tudományos állításokra vonatkoztatta.) Kopernikusznak igaza volt, míg Galilei elő nem állt egy jobb magyarázattal. Newton fizikája rendben volt, míg Einsten ki nem dolgozott egy másfajta megközelítést.
Nietzsche – ha már mindenképpen címkézni akarjuk – sokkal inkább radikális emprisita volt, ellensége az ideológiának, a dogmatikus hiteknek és vélekedéseknek, mindenféle izmusnak. A kantiánus metafizikát épp azért nem tartotta sokra, mint Rousseau romanticizmusát: mindkettő elrugaszkodott az ittől és a mosttól, a való élettől.
Az igazság változik az idővel. Amit igaznak gondolunk, az nem örök, és természetesen nem minden igazság egyformán érvényes. Az igazságoknak is meg kell küzdeniük a létükért. A fiatal Nietzsche ezt írta egyszer a nővérének: "Ha az igazság elkötelezettje akarsz lenni, vizsgálódj!”. Ezzel az ajánlással a felvilágosodás egyetlen bajnoka sem lenne képes vitatkozni.
