„A kérdés az, hogy Európa megvédi-e az alapértékeit, amelyeket évtizedekig terjesztett az egész világon, vagy meghátrál az illiberális demokráciák és az autoriter rezsimek erősödése előtt. Egyes kelet-európai politikai vezetők cinikusan viszonyulnak az Európai Unióhoz. Számukra az EU csak arra szolgál, hogy pénzt osszanak szét, anélkül, hogy tisztelnék értékeit, azonban Európa nem szupermarket, hanem sorsközösség” – ez lenne az az új hang, amit már annyira vártak a franciák? A harminckilenc éves új elnök ezekkel a szavakkal kedveskedett az európai uniós csúcsra időzített, több nagy európai lapban megjelent interjújában a visegrádi államoknak, különösképp Lengyelországnak és Magyarországnak. Mintha Frau Merkel szólalt volna meg, a franciák hangján.
Egyértelműsítsük tehát akkor Macron (?) epeömlését.
A kelet-európaiak hibásak azért, mert az unió szabályait maximálisan betartva megvédték az illegális határátlépőktől a schengeni határokat. Azért is hibásak vagyunk, mert nem engedünk az évek óta tartó nyomásnak, hogy az uniót Angela Merkel német kancellár meghívására elözönlő idegen kultúrájú, a náluk teljesen szokatlan európai szociális ellátórendszer vivmányaira hajtó, közel-keleti muszlim vallású tömegeket betelepítsük országainkba. A fenyegetés – amelyet Macron már a kampányában is előhozott, illetve a német politikusok pártállásra tekintet nélkül ismételgetnek, sőt kormányzati háttéranyag is készült róla – arról szól, hogy 2020-tól megvonnák a felzárkóztatási forrásokat, amennyiben továbbra is nemet mondunk az uniós kvótarendeletre. A kötelezettségszegési eljárást indítókat az sem érdekli, hogy a kelet-európai országokon kívül egyetlen uniós tagállam sem tett eleget a határozatnak. De azt is figyelmen kívül hagyják, hogy az Európai Bíróság csak ősszel dönt a kvótaperben.
A fenyegetések azért is hatnak furcsán, mert épp a források elosztásáért felelős német uniós biztos, Günther Oettinger ismerte el februárban, hogy “bár Németország sok pénzt fizet be az Európai Unió közös kasszájába, de gazdasági értelemben mégis nettó haszonélvezője az egész rendszernek, mert rengeteg megrendelést kap például az EU-pénzt elnyerő lengyel gazdasági szereplőktől.” Ne legyen kétségünk, ez Magyarország viszonylatában is igaz megállapítás. De Oettinger tovább ment, azt is kijelentette, hogy a strukturális és kohéziós pénzek rendszere nem való a megtorlásra, hiszen azok az alacsonyabb fejlettségű térségek felzárkóztatását szolgálják.
Különös, hogy elsőként nem is egy EU-ban élő állampolgár fenyegetőzött a strukturális alapok megvonásával. Igen, igen kitalálták, az ötletadó Soros György volt, aki tavaly azt javasolta, hogy az unió évi harmincmilliárd eurós hitelfelvételből biztosítsa a migránsok befogadását, illetve hogy rendezzék át a strukturális és mezőgazdasági alapokat, és csökkentsék a kelet-európai államok támogatását. Soros előtt azóta is ájuldoznak az unió vezetői, és milyen véletlen, hogy nem sokkal azután indult el a hetes cikkely szerinti befenyítésünk és a kvótás kötelezettségszegési eljárás, hogy április végén Juncker elnök úr üdvözlésképp szinte lecsókolta a ráncokat Soros arcáról.
De térjünk vissza Macron további nagyívű gondolataihoz, vegyük górcső alá a brexites kijelentéseit. A kelet-európaiak szerinte amellett, hogy csak válogatnak az uniós szupermarketben, még a saját állampolgáraikat is rászabadították a nyugati államokra, így Nagy-Britanniára, hogy elvegyék a britek munkáját. Ez a megállapítás egyszerűen elképesztő! A munkaerő szabad uniós mozgása nem épp az unió egyik alapértéke? Nem erre hivatkoznak úton-útfélen?
De ha már itt tartunk, nézzük csak meg a számokat! Vajon hány olasz, spanyol vagy épp görög dolgozik Nagy-Britanniában? Macron biztos meglepődne az adatokon: egy tavalyi statisztika szerint a “régi” uniós tagállamokból 974 ezren, a 2004-ben csatlakozott “új” tagállamokból körülbelül ugyanennyien dolgoznak a szigetországban. Ennyit arról, hogy kik is vették el a britek munkáját.
Macron már a kampányában is hangsúlyozta, hogy a kétsebességes Európa tervét akarja végigvinni, amelynek valójában nem is ő a kitalálója, hanem a németek. Ennek lényege, hogy az eurót használó tagországoknak külön parlamentjük lenne, amely közös döntéseket hozna. (Az Európai Tanácson belül az euróövezet országainak már most is létezik egy rendszeres fóruma.) Macron annyival ment tovább a német kancellárnál, hogy közös költségvetést tervezne, közös pénzügyminiszterrel. Egyes rosszindulatú felvetések szerint azért, hogy a rossz francia gazdasági mutatók egy teljesen egységes pénzügyi rendszerben kiegyenlítődjenek. De talán pontosan ezért, a németek nem nagyon bíznak a franciákban, és ódzkodva fogadták az ötletelést. Ettől függetlenül – teljes joggal -, úgy gondolhatják, hogy egy ilyen szoros közösségen belül is ők lehetnek majd a legerősebbek, tehát továbbra is ők diktálhatják az iramot. A francia-német álmok viszont egyáltalán nem tetszenek se a lengyeleknek, se a többi kelet-európai államnak, a visegrádi régióból az eurót egyedül bevezető Szlovákia is csak kapkodja a fejét, hogy beférhet-e a “nagyok” közé, ugyanis gazdasági ereje erre egyáltalán nem predesztinálja. De a gazdasági válságból még most sem teljesen "meggyógyult", eurót használó dél-európai államok sem lehetnek biztosak abban, hogy nem kell-e újra a nemzeti valutáikat bevezetniük, és kitessékelik-e őket az “elitklubból.” Az tehát még rejtély, hogyan lesz ebből intézményesített kétsebességes Európa.
Főleg úgy, hogy a francia gazdasági növekedés mindössze fél százalékos, a munkanélküliségi ráta 10 százalékos, az államadósság mértéke pedig 96 százalékos. Az előző elnöktől, Francois Hollande-tól örökölt helyzet – amelyből gazdasági miniszterként két éven keresztül azért Macron is kivette a részét – tragikus képet mutat. Macronnak gazdasági reformokat – a liberális szóhasználattal élve megszorításokat – kell végigvinni, amelyhez úgy tűnik, eleinte meglesz a politikai támogatottsága. Csakhogy az új Nemzetgyűlés győztes pártja, a Macron-párt olyannyira új politikai képződmény, hogy egyelőre kiszámíthatatlan, meddig tud majd egységet mutatni a kemény lépések bevezetése után. Miután az elnök népszerűsége bizonyosan hamar apadni fog, a mostani magabiztos lendülete az uniós politikában sem lesz majd ugyanolyan dinamikus, mint amilyennek még most tűnik.
Ezért is mondhatta Orbán Viktor Macron kelet-európaikat betámadó interjújára reagálva, hogy a belépője nem túl biztató, nem a barátság legjobb formája, hogy rögtön belénk rúg. “Ez itt nem szokás, de majd ő is kiismeri magát” – tette hozzá.
Mi is bízunk benne, hogy Macron minél gyorsabban megismerkedik a valósággal, és nem rögtön a kettes fokozattal akarja elindítani a motort.
Marine Le Pen a francia elnökválasztási kampányban azt mondta, “Franciaországot egy nő fogja vezetni. Vagy én, vagy Angela Merkel.” Nagyon úgy tűnik, hogy nem Macron, hanem tényleg Frau Merkel nyert Franciaországban. És Németországban is nyerésre áll.
Borítókép: Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia államfő közös sajtóértekezletet tart a berlini kancellári hivatalban 2017. május 15-én. A hivatalába előző nap beiktatott Emmanuel Macronnak ez az első hivatalos külföldi látogatása elnökként. (MTI/EPA/Carsten Koall)
