A társulat fele épp Franciaországban turnézik, a My Land című előadásuk három és fél éve született az ukrán művészet és művészek iránti tiszteletből – akkor természetesen még fel sem merült ez a hátborzongató aktualitás. A csapat másik fele itthon, a próbateremben az áprilisi bemutatóra készül. Az új darab címe – IMA – szintén váratlanul beszédessé vált. Hogy állnak a próbákkal?
Főleg egy olyan darabnál, mint a készülő IMA, elengedhetetlen egyfajta meditatív állapot megteremtése, de közben elképesztő technikai bravúrokkal is készülünk – ezek összehangolása tartogat még izgalmat. A Művészetek Palotája mutatja be az előadásainkat, ahol három-négy éven át is játsszuk a darabokat, ezért Káel Csabával is egyeztetünk. Az elképzeléseinket megosztjuk és megvitatjuk vele, a visszajelzéseit beépítjük a produkciókba. Nagyon fontos, hogy tükröt tartsanak nekünk.
Fotó: Recirquel, Instagram
Kívülről simának tűnt, ahogy a Recirquel előadásai már a kezdetektől helyet kaptak a Művészetek Palotájában. De voltak kétkedők, akik nem értették, hogy kerül a cirkusz a MÜPA falai közé?
A kezdetektől fogva pozitív visszajelzéseket kaptunk, inkább azzal az általános kérdésfelvetéssel találkoztunk, ami akkoriban az újcirkusz műfaját világszerte övezte. Művészeti intézményeknek, neves fesztiváloknak kellett megismerkedniük ezzel az új területtel, majd beemelni a meglévő műfajok közé. Ennek remek példája a New York-i Brooklyn Academy of Music (BAM), a világ egyik legfontosabb mozgásművészeti helyszínének meghívása: a Non Solus című előadásunkat bemutathattuk náluk – ez is a műfaj elismertségét mutatja. Ahogy a balett óriási fejlődésen ment keresztül, úgy a cirkusz is reneszánszát éli.
Feszíti, hogy egyre erősebb produkciókat kell létrehoznia az akrobatikával, a látvánnyal és a szellemi tartalommal egyensúlyozva?
Nehéz a szintet tartani. A nézők várják az új bemutatóinkat, de bármikor mondhatják, hogy „a tavalyi jobban tetszett”. Az, hogy az előadásainkra hónapokra előre elkelnek a jegyek, és évi százhúsz-százötven este játszunk, mindenképp biztató. Maximalista vagyok, világszínvonalat követelek magamtól és a csapattól is. Viszont már látom azt is, hogy nemcsak a technika kiélezése, öt halálos szaltó ugrása hozhatja ezt a szintet. A belső tartalom sokszor többet ad, ahogy szintén lenyűgözheti a közönséget egy különleges hangulat megteremtése. Vladár Tamás, a technikai igazgatónk egy igazi igenember, aki a legőrültebb ötletre is azt mondja, „megoldjuk”.
Mondana egy ilyen őrültséget?
Most épp egy olyan rendszert álmodtunk meg, amelyben a nézők átélhetik, milyen érzés kirepülni az univerzumba, és lebegni. A Solus Amor című előadásunkhoz kitaláltunk egy olyan függönyt, amely tizenháromszor tizenegy méter, a súlya tíz kiló, és ha egy kis szellő megfújja, hullámozni kezd, mint egy víz alatti növény. Ennek megvalósítása közel egy év kísérletezés eredménye. Az egész társulatot arra kondicionáltam, hogy olyan innovációkban gondolkodjanak, amelyek sosem látott élményeket adnak a közönségnek. A műfajon belül is próbálunk új irányzatokat keresni, behozni például az immerzív színház hatásvilágát. Ez azt jelenti, hogy a nézők 360 fokos élményt kapnak, benne vannak az előadásban. Nem interaktívan, nem szólítjuk fel őket a színpadra, hanem jelen vannak, mint egy kamera a filmforgatáson. A tér mozog körülöttük, az artista felettük is dolgozik, hallhatják a levegővételét, láthatják a kötél csavarodását a kezében. Minél erősebb egy impulzus, annál közelebb visz a mondanivalóhoz. Ezekkel az tapasztalásokkal dolgozunk egész életünkben – egy utazáséval vagy akár egy előadáséval –, ezek képesek bennünk gondolatokat indítani.
Saját stílusuk, a cirque danse, a cirkusz- és a táncművészet elegye, amit egy éve tanítanak is. Miért?
A cirkusz maga a káprázat, a tánc az önkifejezés, a kettő elegye pedig az a mágia, amit mi képviselünk. A társulaton belül az artistáknak tánc-, a táncosoknak artistaképzést eddig is tartottunk, hogy hibrid művészként komfortosan mozogjanak mindkét műfajban. Most ezt a kurzust külsős művészeknek hirdettük meg. A célunk az, hogy a cirque danse gyökeret eresszen itthon, és akár más társulatok is alkothassanak ebben a stílusban. Az évek során megtanultam: egy jó vezető soha ne féljen attól, hogy a saját emberei, a tanítványai túlszárnyalják. A tudást át kell adni, és ettől én nem leszek kevesebb. Sőt, energiát kapok vissza.
A teljes interjú a Figyelő magazin 8. heti lapszámában jelent meg.
(Borítókép: Hirling Bálint)
