Ludwig Von Beethoven, Johann Sebastian Bach, Johannes Brahms, Robert Schumann, Georg Friedrich Handel, Felix Mendelssohn, Carl Orff, Richard Strauss – direkt csak a legnagyobb német zeneszerzőket soroltam fel Aydan Özoguz kedvéért, azt bizonyítva, hogy természetesen létezik a német kultúra a leírt, szövegszerű, vagy épp a kimondott szavakon, tehát a nyelven túl is. (Az ő értelmezése szerint a német irodalom talán azért létezik.) És akkor még egy példát sem hoztam fel az ugyancsak nem nyelvi kultúrából, a német festők, szobrászok, építészek táborából. Meg sem említem a német tájak népviseletét vagy a mostani német divattervezők ruhakölteményeit, a német designereket, vagy épp a rock- és popzenekaraik hatását az egész világ könnyűzenéjére.
A német miniszter kijelentésével azt is üzente, nincs olyan sem, hogy német identitás, amelyet az ott élők viselkedése, munkaszeretetük, hideg precizitása, pontossága határoz meg. Ezek azok a dolgok, amelyeket irigylünk tőlük, ezek azok a dolgok, amelyek mindig is naggyá tették a németeket. Ezek nem léteznek a miniszter szerint.
Akkora baromságot tehát, mint ez a nő mondott, kitalálni sem lehetne, hiszen a német kultúra nem csak a német nyelv, a szavak összessége, az csak egy része.
Ez a kijelentés is bizonyítja, hogy fel kell készülnünk a következő években, évtizedekben arra, hogy a többi nyugat-európai társadalomban is meg fognak jelenni a hasonló kijelentések azoktól, akiknek gyökerei nem ide kötik őket.
Özoguz asszonyhoz hasonlóan ugyanis a bevándorlók leszármazottai – még úgy is, hogy külsőségekben sikerült az integrációjuk, bekerültek az ország elitjébe – sem tekintik a befogadó államot a saját hazájuknak. És ha ez a tény elegyet alkot az európai szélsőliberalizmussal – amely tagadja a kereszténységet, a nemek közötti különbségeket, pártolja a nemzetállamok lebontását -, annak ez lesz az eredménye.
A multikulturalizmus lényege – amely Angela Merkel kancellár szerint is megbukott -, hogy ezekben az államokban a bevándorló és a befogadó társadalmak egymás mellett és nem egymással élnek. Sokan közülük még a befogadó nemzet nyelvét sem beszélik. Az Egyesült Államok azért más ország, mert ott az angol nyelv elsajátítása nélkül senki nem megy semmire, de Európa sajnos más, nagyon más. Vannak természetesen olyan európai muszlim vagy afrikai bevándorlók, akik kapcsolatban állnak a többségi társadalommal, elfogadják a normáikat, de a döntő többségükben soha nem lesznek ilyenek, nekik semmit nem számít a németek kultúrája, történelme. Elzárt, párhuzamos társadalmak alakultak ki, amelyek érintkezése minimális.
A németek az ötvenes-hatvanas évektől a nácik által elkövetett rémtettek árnyékában, a bűntudattól vezérelve kezdték meg elsősorban a török bevándorlók befogadását (Özoguz asszony szülei is ekkor érkeztek), de mára már szinte mindenkit befogadnak. A gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen munkaerő hasznosításán túl azt akarták ezzel bizonyítani, hogy 1933-tól 1945-ig csak egy kisiklás volt Adolf Hitler uralma, és ők megbánták azokat a bűnöket, amelyekhez nekik semmi közük nem volt. De ezzel párhuzamosan megkezdődött az egész német identitás-megtagadás liberális politikájának felpörgetése is. Ez alól nem voltak kivételek a jobboldali pártok sem, bár mentségükre, ők néha próbáltak keresztbe feküdni ennek a folyamatnak. Mára azonban sajnos kancellári szinten is elfogadták a liberális dogmákat.
Most viszont az kezd bebizonyosodni, hogy a kétségtelenül meglévő bűntudat ilyen mértékben semmi esetre sem jó tanácsadó, hiszen azok tagadják meg és árulják el őket, akiket befogadtak, akiknek segítettek, akikről azt gondolták, elfogadják a németek szabályait, nem bántják identitásukat, inkább hozzájárulnak, részei lesznek a kultúrájuknak, a nem nyelvi kultúrájuknak is. Óriási hiba volt!
Özoguz asszony bebizonyította, hogy megállíthatatlan a bevándorlók nyomulása. (Özoguz fiútestvérei egyébként hírhedt iszlámisták, antiszemiták.) Most még csak egy török miniszter dolgozik a német kormányban, de ne legyen kétségünk afelől, hogy nemsokára többen lesznek. Abban se kételkedjünk, hogy a migránsok néhány éven belül megszervezik politikai pártjaikat (ez a munka is elkezdődött) és kormányzati szereplőkké válnak, és néhány évtizeden belül akár a politikai irányítást is átvehetik. Akkor pedig épp a most épp szövetséges szélsőliberálisok lehetnek a legfőbb vesztesek.
És mi marad az egykori befogadóknak?
A behódolás. Ahogy azt a francia Michel Houellebecq azonos című regényében már részletesen megírta. Sajnos a nyugat-európai nemzetek asszisztálásával, a liberális irányzatok közreműködésével az európai kultúra felszámolása megkezdődött.
