Írás közben meg tudja lepni egy váratlanul előkerült hulla vagy egy nyomra vezető tárgy?
Bár hagyok lehetőséget a sponteneitásnak, az a fajta író vagyok, aki előre kitalál mindent, így nem igazán. Inkább az szokott meglepni, hogy a szereplőim másképp viselkednek, mint gondolnám. Ebből látszik, hogy élő karakterek, nem kényszeríthetek rájuk a jellemükhöz nem illő reakciót. Ha dolgozom, az első pár hónapot a kutatással és a cselekményépítéssel töltöm, előállok négy-öt verzióval, majd az egyik mellett leteszem a voksom, és azt kidolgozom. Excel-táblázatban vezetem, hogy hány fejezetből, majd jelenetből álljon a regény, milyen függővégek, azaz „cliffhangerek” legyenek, amelyek nyitva hagynak egy izgalmas kérdést. Színekkel jelölöm azt is, hogy az öt állandó szereplőm közül melyik részt kinek a szemszögéből látjuk, nehogy valaki túlsúlyba kerüljön.
Bölcsész mérnöki aggyal?
Abszolút. Anno nem tudtam eldönteni, hogy magyar-spanyol vagy magyar-matematika szakra menjek. Az észt író, Indrek Hargla szokta hangsúlyozni, hogy a krimiírás mérnöki munka.
Ez is rácáfol arra, hogy könnyű műfajnak tekintsük?
A krimihez azért kapcsolódhat a könnyűség látszata, mert szórakozásképp olvassuk. De közben elfelejtjük, hogy a regények nagy részét ugyanezen indok miatt vesszük kézbe, ahogy régen az eposzokat vagy a szonetteket is. Ha valamit szórakoztató olvasni, akkor feltételezzük, hogy megírni is ugyanolyan lazán megy. Azonban ezt sem az eposzról, sem a szonettről nem hisszük. Ha történeti keretbe tesszük, akkor a krimi valóban szórakoztató műfajnak született, de vannak nagyon komoly változatai is.
Nekem úgy tűnik, mintha a bűnesetek egyre kegyetlenebbé válnának, illetve (túl) sok elkövető viselkedését kötik a szerzők gyerekkori traumákból következő pszichés betegségekhez – főleg a skandináv kriminek címkézett regényekben.
A krimire mindig erősen hat a vizuális világ, a filmipar. Hasonlítsuk össze a Derrick- vagy a Columbo-sorozatban megjelenő erőszakot a mai filmekkel! Ez a típusú vizuális határátlépés egy teljesen más olvasót feltételez az írók részéről is. Annak, hogy ezt a skandináv krimikkel kötik össze, az az oka, hogy a magyar olvasó szinte csak ezzel az egyetlen kategóriával találkozik az üzletekben, a kritikákban. Így ehhez kapcsolja a hangsúlyos női nyomozó figuráját, a társadalmi problémák felvetését vagy éppen a brutális gyilkosságokat. Érdekes, hogy ha megnézzük a statisztikákat, nagyjából minden második ember élt át valamiféle traumát gyerekként, de ettől még nem lett belőle sorozatgyilkos. Ez a séma tehát a traumatúlélőkről ugyancsak rossz képet nyújt. Nekem mindig nehéz kitalálni, hogy mi legyen a regényeimben szereplő gyilkos motivációja. Egy kollégám erre azt mondta: nézd meg a híreket, a legbanálisabb okokok miatt ölnek, nem kell hozzá pszichés zavar. Úgyhogy én maradok a valóság talaján.
Ez az oka annak is, hogy alapos történelmi hátteret ad a cselekmény mellé? Most is épp a levéltárba indul, a következő könyvéhez végez kutatást, hiszen a rejtélyekre és a hitelességre egyaránt nagy hangsúlyt fektet.
Az egyik ok, hogy rettenetesen élvezem a kutatást. A bűncselekményeim a 2010-es években történnek, de a nyomozás az államszocializmusba vezet vissza, egy-egy közösség történetére fókuszálva. A másik ok, hogy amint belemélyedek a múltba, olyan érdekességekre találok rá, amelyekből felépül a fordulatos cselekmény. A krimisorozatom első részénél, A Sellő titkánál teljesen véletlenül akadtam rá az 1948-50-ben a görög polgárháború elől menekült gyerekek történetére, ami azonnal magával ragadott. A Zarándoklat a halálba című könyvemnél kitaláltam, hogy egy zarándoklatra induló tömeggel teli vonaton szeretném elhelyezni egy pap holttestét, és egy apácát fognak a gyilkossággal megvádolni – de akkor már utánanéztem a hazai szerzetesrendek történetének. Megtanultam, hogy olyasmire építsek, amihez van személyes kötődésem, és onnan vándoroljak el az ismeretlen felé, mert így hiteles hangon szólalhatok meg. Azt rögtön az elején tudtam, hogy öt-hat kötetből álló krimisorozatot szeretnék írni, hogy az olvasó kötődjön az öt főhőshöz, ismerősök között érezze magát, ha elkezd egy újabb részt.
A Magyar Krimi Kritikai portáljának egyik alapítója – miért jött létre ez a fórum?
Önkéntes munkával hoztuk létre Kálai Sándorral, Sz. Molnár Szilviával és Varga Bálinttal, mert mindannyian untuk azt a kérdést, hogy szerintünk létezik-e a magyar krimi. Szerettük volna megmutatni a hazai krimiszerzők műveit, és az azokról szóló kritikákat is, hogy az olvasók tájékozódhassanak, választhassanak közülük. Ha – történelmi okok miatt – nincs is nálunk akkora „termés”, mint a brit vagy a francia területeken, de igenis létezik a magyar krimi. Ma Kondor Vilmos életműve a legismertebb, és talán elindult némi mozgás a műfaj körül. A csapattal rengeteg tervünk van: szeretnénk bővíteni az oldalt és krimifesztivált is rendezni.
Szüksége van rá, hogy szakmabeliekkel megvitasson egy-egy írás közben adódó kérdést?
Persze, emiatt léptem be az 1953 óta létező Brit Krimiírók Szövetségébe, ami társadalmi életet és szakmai közösséget is biztosít a tagoknak. Az éves találkozókon például ügyvéd vagy korboncnok tart előadást. A társaság Facebook-csoportjában pedig fel lehet tenni olyan kérdéseket, hogy ha a halála előtt kokainozott egy áldozat, az látszik-e a szemén két hét múlva, amikor egy folyóból előkerül a teste. Erre biztosan válaszol valaki, aki már korábban utánanézett, vagy belinkel egy orvosi tanulmányt, esetleg javasol egy szakértőt.
Mi a legnehezebb és a legszebb ebben a szakmában?
A legnehezebb önmagamnak lenni. Hogy ne akarjak megfelelni a piaci követelményeknek, de újat is adjak a műfajhoz. A legnagyobb örömet az írás jelenti. Egész életemben ezt szerettem volna csinálni. Gyerekként megígértem magamnak, hogy 40 éves korom előtt írok egy könyvet, és ez 39 és fél évesen jutott eszembe. Hogy a fogadalmamat tartani tudjam, lemondtam egy doktori ösztöndíjról, és a fordítói munkáimat is félretettem egy évre. Nem bántam meg.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 16-os számában jelent meg.
