Több mint kilencvendoboznyi, közel nyolcvanezer amatőr fotó készült 1984–85-ben az ország „felszabadulásának” negyvenedik évfordulója alkalmából. A Magyar Nemzeti Levéltár és a szentendrei skanzen most egy közös kutatásban kezdte meg e képek feldolgozását, amelyekben az a legizgalmasabb, hogy döntő többségük nem közismert turisztikai régiókat, hanem teljesen ismeretlen községeket ábrázol – tudtuk meg Tamáska Mátétól. A szociológus-műemlékvédelmi szakember közölte: a levéltári projekten belül kiemelt téma a kockaház-építészet, amelyről az idén már megjelent egy tanulmánykötet a Térformák – Társadalomformák sorozatban, december 10-én pedig Kockaház – A vidék 20. századi háztípusa címmel kiállítás is nyílt a témában a Magyar Építőművészek Szövetségének székházában.
Előzmények
„A kocka formának volt egy közvetlen építészeti előzménye az 1920-as, 30-as évek vidéki Magyarországán, főként üdülőövezetekben, járási központokban. Akkor még villáknak nevezték ezeket a házakat, amelyek a későbbiekhez képest díszesebbek, magasabb presztízsűek voltak, és azok építették, akik már felhagytak a paraszti létformával vagy eleve nem is gazdálkodók voltak” – avatott be a történeti háttérbe a szakember. Hozzátette, „precedensként” beazonosíthatók egyes gyárak munkástelepei is, ahol 1945 előtt szintén épültek „kockaházvillák”. Ilyenek voltak az Országos Társadalombiztosító Intézet angyalföldi vagy a pétfürdői vegyi üzem házai.
Azt is kevesen tudják – folytatta –, hogy
az 1945-öt követő esztendőkben, amikor a parasztság új otthonformákat keresett magának,
még nem a kockaház volt a legnépszerűbb, hanem egyrészt folytatódott a népies építészet, másrészt születtek az utcára „ráforduló”, nagykapus házak. Az 50-es években azonban e formákat elfojtotta a hatalom, az urbanizáció szerves, történeti útja megakadt. A helyét kereső vidéki lakosság ezt követően találta meg a kockaházakban azt a típust, amely egyszerre volt urbanizált és nem paraszti forma – mert például fürdőszobával is fel lehetett szerelni –, a hatalom pedig elfogadta, a helyi tanácsok ugyanis a falu fejlődését látták benne. „Azt lehet mondani tehát, hogy félig-meddig a rendszer szülöttjéről van szó, de ennek megvoltak az előzményei is” – fogalmazott az egyetemi tanár, aki épp azért kerüli a Kádár-kocka kifejezést, mert az azt sugallja, hogy a Kádár-rendszer tudatosan ilyen házakat akart vidékre.
A „fénykor”
Rámutatott: bár kívülről úgy tűnhet, hogy ezek az ingatlanok mind egy sémára épültek, valójában jó néhány változat akadt, így tulajdonképpen egy gyűjtőfogalomról beszélhetünk. Van köztük középfolyosós, egymásba nyíló szobás, két- és háromablakos, valamint L alakú is – sorolta. A típusterv-katalógusokban szerepeltek kockák, de olyan kifejezetten központi tervet, mint például a panelekre, nem adtak ki rájuk. Így végeredményben a helyi pallérokon múlt a végső forma. A falvak többségében pedig egymásról másoltak az emberek, ezért lehet azt tapasztalni, hogy egy-egy környéken nagyon hasonlók ezek a házak. De még így is elég komolyak a regionális különbségek például a lábazatot, a szuterénszintet, a tetőt – manzárd vagy sátor –, illetve a díszítettséget tekintve.
Az építészek kifejezetten nem örültek a kockaépületeknek, erősen kritizálták őket, de nem is annyira a forma miatt, inkább azért, ha „megmozgatták” őket. Sok helyen ugyanis szélfogót, tornyot építettek a házra, vagy éppen pluszoromzatot alakítottak ki, hogy magasabbnak, városiasabbnak tűnjön az otthonuk. A külső festést, díszítést pedig „kispolgári giccsnek” titulálták – idézte fel az akkori kortárs szakma álláspontját Tamáska Máté, jelezve, hogy a mai fiatal építészhallgatók közül sokan „beleszerettek” a kockaházműfajba.
Az 1956 utáni második, meglehetősen erőszakos szövetkezetesítést követően mindenki számára világossá vált, hogy hazánkban nem valósul meg a Nyugat-Európára jellemző paraszti gazdálkodás. „Így a föld végleg elvesztette azt a vonzerejét, amelyet korábban jelentett. Az emberek a munkájukat innentől fogva a házukba fektették” – mondta a szociológus, kiemelve, hogy a kockaházépítés két évtizeden át, az 1970-es évek végéig uralta a vidéki Magyarországot; számuk hatszázezer és egymillió közé tehető. A következő évtized már inkább a nagyobb, kétgenerációs, nyugati hatásra elterjedt, „alpesi” típusú házakról szólt. Utóbbiaknak persze nincs sok közük az Alpok építészetéhez – jegyezte meg a szakember.
Merre tovább?
A kockaházak jövőjével kapcsolatban vegyesek a téma szakértőjének a várakozásai. Egyrészt arra számít, hogy a népszerű agglomerációs övezetekben lévő kockaházak eltűnnek: vagy az átalakítások következtében válnak „felismerhetetlenné”, vagy lerombolják őket, és új ingatlanokat, társasházakat építenek a helyükre. Ugyanakkor a klasszikus értelemben vett vidéken is sok helyütt látni – mondta –, hogy a vakolatdíszt „leburkolják”, az ablakokat kicserélik, új tetőt húznak fel. Tehát az épület megmarad, de ezen jellegzetességek eltűnésével már nem a régi kocka lesz. Persze egy-egy ingatlan jövője attól is függ, hogy annak idején milyen volt az alapozás; ha nem megfelelő, akkor jellemzően eldózerolják a teljes épületet.
„Mindezek miatt azt tartom valószínűnek, hogy az eredeti, régies formájában csak az egészen szegény vidékeken marad fenn a kockaház”
– fogalmazott Tamáska Máté.
A cikk a Figyelő hetilap december 16-án megjelent számában került publikálásra.
(Borítókép: Figyelő-archív)
