A napokban tette nyilvánossá a Központi Statisztikai Hivatal, hogy a forradalomban elesettek csaknem fele 30 év alatti volt, a legtöbben pedig 23 évesen vesztetté életüket. A rendszerváltás gyermekei, akik a 90-es évek elején születtek, most körülbelül annyi idősek, mint az elesett hősök. Én is ebbe a korosztályba tartozom, és bevallom, mindig beleremegek abba a gondolatba, ha én és a velem egyidős barátaimnak fegyvert kellene fognia. Pedig tudjuk, hogy még csak nem is a huszonévesek voltak a legfiatalabbak, akik akkor bátran lőttek a szovjetekre.
Vajon mi, akik örököltük a szabadságot, képesek lennénk-e nem csak önmagunkkal foglalkozni, ha a nemzetünknek szüksége van ránk? Tudom, úgy hangzik ez, mintha valamelyik idősebb generáció tagja mondaná. Persze van olyan fiatal párt ma Magyarországon, amelynek a vezetője büszkén állította: párttársai ott lennének az első sorban, ha forradalom lenne.
Én kételkedem az ő bátorságukban és önfeláldozásukban. Ma ilyen a korszellem, elmondják hangosan, a kezüket a szívükre teszik, közben kiírják Facebookra. Sokszor még csak írásnak sem lehet ezt nevezni, csak leütnek egymás után néhány billentyűt, amit már előttünk millióan leütöttek és hashtaget raknak elé. Ezek már nem mondatok, vagy szavak, csak kitűzők. A kitűzőknek ugyan van üzenete, de ezeknek nincs. 48-ban a kokárdák kitűzését tettek követték, ez ugyancsak igaz az 56-ban letépett vörös csillagokra. A hashtageléseket viszont mi követte? Még több hashtagelés. A „pray for Paris-es” profilképek melyik elszánt terroristát ijesztették meg?
56-ban a Corvin-köz, ma a Facebook üzenőfala a terep. Már ha egyáltalán egy huszonévest érdekelnek a közügyek. Akit meg érdekel, sokszor úgy tesz, mintha akkora hős lenne, mint akiknek szobrot állítottak a mozi előtt. De ez is üres. Az egész egy nagy manír, a forradalmak külsőségeit már nagyon megtanulták a hollywodi filmekből, csak azt felejtik el, hogy azok, akik ott maradtak a pesti utcákon, nem értek rá pózolni miközben tankok elől keresték a fedezéket.
Valljuk be, nincs is mindig szükség forradalomra. Ha lenne, akkor nem csak hülyét csinálna magából az, aki ilyen retorikát használ manapság, miközben azok ellen akar hangulatot kelteni, akik utoljára vásárra vitték a bőrüket ezért az országért, és azokkal szövetkeznek, akik akkoriban mély csendben lapítottak. Például nem muszáj polgári engedetlenséggel fenyegetőzni, ha arra senki nem kíváncsi.
El lehet játszani, hogy világmegváltók vagytok, felvehettek patetikus pózokat, de az az igazság, hogy soha nem lesztek még csak a közelében sem a pesti srácoknak, és ne akarjátok velem elhitetni, hogy rátok van szükségem. Pierre mondta a Megáll az időben; „nem mindegy milyen színvonalon vagánykodik az ember”. Akkoriban ez azt jelentette, hogy a szocialista rendszerben nincs értelme a kapitalista nyugati embert majmolni. Ma azt jelenti, hogy hasonló módon hülyét csinálsz magadból, ha úgy teszel, mintha forradalmárként nagy veszélyekkel dacolnál.
Nem jobbak azok sem, akik még a divatpoltizálásra sem képesek, hanem élnek bele a világba teljesen érdektelenül. Ők jó, ha tudják, hogy az 50-es, sőt még a 60-as évek Magyarországán sem tehettek volna ennyire mindenre. Az a kor legalább kitermelt olyan fazonokat, mint Pierre. Őt se érdekelték magasztosabb dolgok, de a színvonaltalanság ellen fellázadt, és bár valószínűleg ő is egy kommancs fejes fia volt, de akkoriban ez sem jelentet életbiztosítást.
Szóval ha egy mai fiatal legalább veszi a fáradságot, hogy foglalkozik közélettel, akkor törekedjen a megfelelő színvonalra is. Ne vagánykodjon, amikor nincs rá szükség, mert azzal csak az igazi vagányok, a pesti srácok emlékét homályosítja el. De azért az se árt, ha többet vállal magára, üres rigmusok puffogtatásánál.
