Na öcsém, erre kíváncsi leszek. Olvasom a police.hu-n, hogy vádemelési javaslattal küldték tovább a – khm -, "keletkezett iratokat" az illetékes ügyészség részére annak a fickónak az ügyében, aki kidobta fia kutyáját az ötödik emeletről. Mondani sem kell, a blöki nem élte túl a támadást, arról viszont nem szól a fáma, hogy a "fia" miképpen reagált az esetre. Nem arra gondolok, hogy esetleg adott-e egy sallert az öregnek, sokkal érdekesebb (lenne) az ügy lelki vetülete. A normális lelkületű embert mélyen megérinti az ilyen barbarizmus. Kíváncsian várom, hogy lesz-e vádemelés, s az igazságszolgáltatás rendszere milyen büntetéssel kínálja meg ezt az embert.
Noha vannak az utóbbi években is szép számmal olyan esetek, amikor sikerült lekapcsolni állatkínzókat, a tényleges esetszám valószínűleg sokkal nagyobb, csak éppen nem derül ki a dolog, meg az állatbántalmazás bizonyos típusai – például, amikor a derék ember csak úgy "felrúgja" a kutyát, macskát, malacot – akár természetesek is lehetnek, mint egy nyári zápor, így szóra sem érdemes.
Amúgy meg az ilyen "erősebb kutyák" ritkán választanak magukhoz méltó ellenfelet, ha már mindenképpen ütni akarnak. E viselkedésen meg sem lepődik az ember, ahogy Bolo Yeung mondta van Damme-nak vagy harminc éve a Véres Játékokban, a "kő nem üt vissza". Nagyjából így van ez a legalábbis nem a megfelelő szocializáción átesett emberrel is, amelyik a frusztrációitól való megszabadulás eszközeként gondol az erőszakra s kellően gátlástalan is ahhoz, hogy azt alkamazza, a célcsoport pedig igen széles: állat, nő, gyerek, férfi. Adott esetben önmaga is lehet áldozat. Egyik sem jó.
Ehhez nem is kell mondjuk a fenti – amúgy egészen döbbenetes esetet felhozni -, hiszen egy félnapos tanulmányút a négyeshatoson eléggé meggyőző lehet.
