Bár éppen elment a hangja, és pihentetnie kell a hangszalagjait, de „fejben” énekelt ma már?
A dallamok folyamatosan jelen vannak a gondolataimban. Sokszor előfordul, hogy spontán eszembe jut egy dalfoszlány, amit – akárhol is vagyok – rögzítek a telefonomban, nehogy elfelejtsem. Ezeket a férjem és zenésztársam, Rostás Mihály „Mazsi” elmenti, s idővel összeáll belőlük egy kész szerzemény. Gyakran átgondolok, át is formálok egy-egy dalt magamban, főleg, ha Mazsi éppen dolgozik velük, és felvételről hallgatja azokat.
Amikor 2020-ban elnyerte a legrangosabb világzenei elismerést, a WOMEX életműdíját, azt hitte, a férje vicceli meg. Most, hogy a Kossuth-díjról értesítették, miként reagált?
Most nem gondoltam arra, hogy megint a férjem tréfálkozna, viszont szóhoz sem jutottam, amikor telefonon hívtak. Ez a kultúránknak és a zenénknek akkora elismerése, amit Magyarországon már nem nagyon tud felülmúlni más, csak a közönség szeretete. Úgy érzem, hogy a hazai oláh cigány zene is megbecsülésre talált, én pedig büszkén képviselem a kultúránkat itthon és külföldön egyaránt zenésztársaimmal, Balogh Tibivel, Rosonczy-Kovács Misivel, Lakatos Jánossal, Mazsival és Novák Csabival, akikkel együtt érdemeltük ki a Kossuth-díjat. Sokat köszönhetünk Malgot Istvánnak is, aki 1996-ban a tudtunk nélkül benevezett minket a Ki-Mit-Tud?-ra, amit népdal kategóriában megnyertünk, és ezzel indult a karrierünk. Ez a díj felelősség. Arra sarkall, hogy még igényesebben, még magasabb színvonalon dolgozzunk, hogy méltók maradhassunk rá. Cigányként, magyarként és nőként is büszke vagyok erre az elismerésre.
Fotó: Janez Marolt
Foglalkozik fiatal tehetségekkel? Hogy látja, mintaként állhat előttük abban, hogy be lehet járni ilyen sikeres életutat is?
Arra volt már példa, hogy megkerestek minket, véleményezzünk fiatalokat, akik zenészek szeretnének lenni. Amikor meghallgatok valakit, nagyon fontos számomra, hogy a hangja kitűnjön a sok közül. Legyen egyedisége és egyénisége, s elhiggyem azt, amit közölni szeretne az énekével. Ha tanítok, az valójában nem klasszikus értelemben vett énektanítás, hanem dalok átadása: oláh cigány hallgatókat és pergetőket ismertetek meg az érdeklődőkkel. Hogy minta lehetek-e? Talán abban, hogy a cigányok és a nem cigányok számára is érdemes rámutatni, mennyire fontos a kultúránk, a nyelvünk, mivel mindkettő erősen meghatározza az identitásunkat.
Az első szólólemezén hallgatókat énekelt. Készül a következő album? Illetve megmagyarázná néhány szóban ezt a műfajt azoknak, akik nem ismerik?
A hallgató dalok improvizatív, ritmustalan balladák, amelyek nagyon fontosak a cigányság életében, minden összejövetel ezeknek az éneklésével zárul. A helyzet szüli a szöveget, és adott esetben még a dallamot is. Minden énekes a saját stílusában, a saját érzései alapján fejezhet ki velük örömet vagy fájdalmat. A segítségükkel olyan érzésekről is beszélhetünk, üzenhetünk, amelyeket szóban nem mondanánk el egymásnak. Jelenleg a koncertek töltik ki az időnk nagy részét. Hamarosan indulunk Franciaországba a Romengóval, majd Mazsival Barcelonában lépünk fel. A második szólólemezem így várat magára, de dolgozunk rajta. Úgy tervezzük, a hallgatók mellett ritmikus dalok is lesznek rajta, de húros hangszerek nélkül, ahogy a trandicionális oláh cigányzenében. Kanna, kanál, teknő, szájbőgő, ének…
A kultúrájukban nem szokás, hogy a nők közönség elé állnának, jellemzően otthon énekelnek, zenélnek. Az, hogy Mazsi a kezdetektől támogatta a karrierjét, újító szellemű hozzállásnak számít?
Inkább úgy fogalmaznék, nem jellemző az, hogy egy oláh cigány asszony szólókarriert fusson be. Abban biztos vagyok, hogy ha nem Mazsihoz megyek férjhez, aki már a megismerkedésünk idején zenei területen dolgozott, valószínű, hogy engem is csak a szűk családi kör, illetve a közösség ismerne, hallana énekesként. A férjem a menedzserem, ezért neki köszönhető az, hogy itthon és külföldön is ismert a zenekarunk, illetve ő egyengeti a szólókarrieremet is. Számunkra magától értetődő volt, hogy együtt zenélünk. Az élet ajándéka, hogy egy pár vagyunk!
Alkotópárosként mi a sikerük titka? Hiszen nem lehet könnyű a magánéletben és a munkában is folyamatosan együttműködni.
Bevallom, ezen még nem gondolkodtunk, mivel annyira természetes köztünk minden. Talán az egymás iránti tisztelet és odafigyelés, ami meghatározó. Külön is töltünk időt, nekem van dolgom otthon, és az unokákkal is, akiket imádok, köztük tudok feltöltődni. Mazsi pedig sokat dolgozik a formációink körül. Szeretünk „csak úgy” zenélgetni otthon a gyerekekkel, vagy a tűz körül az udvaron, sőt, akár ketten is, ha van időnk. Nem dobálózunk kérdőjelekkel, mert huszonhat év után értjük egymás rezdüléseit is. Persze, nálunk szintén adódnak mosolyszünetek, de ezeken a helyzeteken hamar túllépünk. Lehet szeretve is haragudni a másikra…
Az oláh cigány kultúra, nyelv kihalófélben van. Mit gondol, hogyan örökíthető át mégis?
Nehéz kérdés. Azt gondolom, hogy nekünk, a cigányságnak a felelőssége az, hogy a kultúránkat életben tartsuk – többek között a dalainkon keresztül. Ehhez viszont ugyancsak fontos a többség toleranciája. Mondok egy példát. Ne legyen furcsa az, hogy a boltban vagy az iskolában cigányul szólunk a gyerekeinkhez, hiszen nekünk két anyanyelvünk van. Előfordult, hogy csúnyán néztek ránk emiatt. Úgy tapasztaltam, egy díj kevés ahhoz, hogy az előítéletesség megszűnjön. Az a baj, hogy ha egy nem cigánynak rossz élménye van egy cigány személlyel, utána már egy kalap alá vesz vele mindenkit. Sokan hallomások alapján ítélik el a cigányokat. Értük csak imádkozni tudunk, hogy az Isten adjon nekik embertársaik iránt érzőbb szívet. Én soha nem szégyelltem a magyarságomat és a cigányságomat sem. Büszke vagyok a kettős identitásomra.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 15. lapszámában jelent meg.
Borító:
