Tragikus heteken vannak túl az amerikai kötvénypiacok. Donald Trump 2016-os elnökké választása óta nem volt akkora hozamemelkedés, mint e hónap elejétől mostanáig. Az irányadó tízéves amerikai államkötvény hozama 1,7-ről majdnem 2,5 százalékra ugrott. A befektetők attól tartanak, hogy az orosz–ukrán háború elhúzódik, az olaj és más fontos nyersanyagok ára pedig a jelenleginél is magasabbra szökik fel.
ELSZABADULT KAMATVÁRAKOZÁSOK
Hiába hangsúlyozza Jay Powell, az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) elnöke, hogy mindent megtesznek az infláció letöréséért, a kötvénybefektetők a jelek szerint erős kétségekkel fogadják az ígérgetést. Az első, 25 bázispontos emelés már megtörtént a nulla közeli irányadó jegybanki kamatszintről, a piacok az év végére 2 százalékot prognosztizálnak. Egyre többen vannak azonban, akik úgy vélik, hogy a korábban beígért ülésenkénti 25 bázispontos szigorításból inkább 50 bázispontos emelések lesznek – legalábbis a következő kamatdöntési események némelyikén. Erre utaló megjegyzést tett például John Williams, a New York-i Fed elnöke, aki Powell belső köreihez tartozik, s hasonló szellemben nyilatkozott a chicagói, a San Franciscó-i és az atlantai intézmény vezetője is. Ők korábban a mérsékelt vonalat képviselték, most viszont a jelek szerint csatlakoztak a klasszikus héjákhoz, például James Bullardhoz, aki a St. Louis-i Fedet irányítja.
A Wall Street nagy befektetési bankjai közül a Morgan Stanley, a Goldman -Sachs és a Jefferies egyaránt úgy véli, hogy májusban és júniusban két 50 bázispontos emelés jöhet, majd az év hátralévő részének négy kamatdöntő ülésén 25 bázispontos szigorítások következhetnek. A -Citigroup vázolta fel a legkeményebb forgatókönyvet. Szerintük a következő négy ülés mindegyikén 50 bázispont lesz az emelés mértéke. Várakozásaik alapján 2023-ban 3,75 százalékon tetőzhet az irányadó kamat. Májusban elkezdődhet a Fed 9000 milliárd dollárra duzzadt eszközállományának a csökkentése is.
TÖRTÉNELMI TAPASZTALATOK
Sokan vonnak párhuzamot az 1970–80-as évek elszabaduló árdrágulása és a mostani helyzet között. Paul Volcker, a Fed akkori elnöke drákói szigorral, egy jókora recesszió árán törte le az inflációt. Scott Minerd, a Guggenheim Partners társalapítója és befektetési vezetője azonban inkább egy másik aspektust tart figyelemre méltónak. Az 1960–70-es években a vietnami háború, az olajárrobbanás, a dollár elszakítása az aranytól, valamint Lyndon B. Johnson elnök szociális kiadásai hajtották fel az árakat. Ma más a helyzet – érvel Minerd. A jelenlegi szituáció sokkal inkább hasonlít a második világháború utáni helyzethez, az 1946–48-as időszakhoz, amikor ellátási nehézségek sora, a feldolgozóipar átalakítása, a fogyasztói kereslet megugrása, a magas megtakarítási ráta, valamint a gazdaságban keringő nagy pénzmennyiség okozta az inflációt.
1945 és 1949 között az amerikai fogyasztás elképesztő ütemben nőtt. Az USA lakossága akkoriban 140 millió fő körül volt – ehhez képest ebben az időszakban 20 millió hűtőszekrényt, 21,5 millió autót és 5,5 millió kályhát vásároltak. A háború alatt elhalasztott fogyasztást pótolták. Az infláció az 1946. júniusi 3,1-ről 1947 márciusára 20,1 százalékra ugrott. A Federal Reserve mérlege 300 százalékkal duzzadt fel. Az 1947-es csúcsról aztán két tényező szorította vissza a fogyasztói árak emelkedését. Egyrészt kielégült az elhalasztott kereslet, rendeződtek az ellátási nehézségek. Másrészt a jegybank visszafogta a hitelezést és stabilizálta az államkötvénypiacot – a kamatfegyvert csak óvatosan használta. Ennek az eredménye csökkenő pénzromlási ütem és mérsékelt recesszió lett. Most a Fed mérlegének a szűkítése mellett egy agresszív kamat-emelési periódus is kilátásban van, így sokkal nagyobb a kockázata annak, hogy jelentősebb piaci volatilitás, nagyobb gazdasági visszaesés és akár egy pénzügyi válság is bekövetkezik.
A részvények túlárazottak, a vállalatok eladósodottsági szintje magas, a spekulációs célú befektetéseké is igencsak fent van. Ezek az előző időszak expanzív monetáris politikájának a következményei: a piacok fürödtek a likviditásban, ami felhajtotta az eszközárakat. Minerd szerint intő jel a 70-es évek monetáris politikája, amely a mostanihoz hasonlóan szintén a kamatfegyverrel szorította le az inflációt, és kisebb hangsúlyt helyezett a hitelezés visszafogására, a jegybank mérlegszűkítésére, valamint a pénzmennyiség korlátozására. Nagy recesszió lett az eredmény.
JEGYBANKI KORLÁTOK
A kamatfegyverrel már csak azért is célszerű lenne óvatosan bánni, mert az inflációt jelenleg olyan tényezők hajtják fel, amelyekre egy központi banknak nincs hatása. Ha tartósnak mutatkozó tűzszünetet, jobb esetben békét köt Oroszország és Ukrajna, enyhülhetnek az olaj-, a gáz- és más alapanyag-ellátási gondok. A Kínában újra terjedő koronavírus-járvány megfékezése biztonságosabbá teheti a transzatlanti kereskedelmet. Az energia-kereskedők már ott tartanak, hogy likviditási válságtól tartva fontolgatják a jegybanktól való segítségkérést. Ha mindezek a tényezők javulás helyett tovább romlanak, akkor viszont tartós és erős árdrágulásra kell felkészülni.
Érdemes ebben a helyzetben a Bank of Englandre figyelni, amely sokkal körültekintőbb álláspontot képvisel, mint a Fed. Szerintük is kétségtelen, hogy a háború feltolja az inflációs szintet, azonban egy adott ponton túl, ahogy a gazdasági növekedés – pont az ellátási nehézségek és az alapanyagok drágulása miatt – megtorpan, enyhül majd az inflációs nyomás. Egy határozott és drasztikus kamatemelési ciklus ebben a helyzetben a Volcker-érában látott recesszióhoz vezetne.
(Borítókép: Jerome Powell, a Fed elnöke. Egyre durvább az inflációs kép (Win McNamee/Getty Images)
