Ma egy bővülő, zöldülő globalizációt látunk. Ezt az új globalizációt pedig a lokalitásra, az önellátásra, a regionális válságállóságra irányuló erősebb törekvés egészítheti ki és teheti akár stabilabbá – írta véleménycikkében Nagy Márton. A gazdaságfejlesztési miniszter teljes írását itt olvashatják, íme, néhány gondolat belőle:
„A világkereskedelem korlátozások miatti visszaszorulása valójában senkinek sem érdeke. A folyamat kárvallottjai végső soron a fogyasztók lesznek, akik kisebb áruválasztékkal, silányabb minőséggel és magasabb árakkal lesznek kénytelenek szembesülni – a nyugati szankciós politika hibáinak költségeit tehát végső soron a választók fizetik meg. A témával behatóan foglalkozó tanulmányok a globális GDP 2-10 százalékára teszik a világkereskedelmi kapcsolatok széttöredeződése miatt várható jóléti veszteséget, ám ez csak az átlag, az elemzések szerint nagy nyertesek is lesznek, így például leginkább Kína. A világgazdasági erőviszonyok mára eltolódtak Ázsia és azon belül elsősorban Kína javára. Ezt a világszintű GDP-ből való részesedésen túlmenően tükrözi a külkereskedelem és a működő tőke volumenének és szerkezetének alakulása. Kína Közép- és Délkelet-Ázsiába irányuló exportja az elmúlt öt évben megháromszorozódott.”
„Az Európai Unió iparpolitikai javaslatait megalapozó elemzések feltárták az európai ökoszisztéma azon stratégiai fontosságú termékeit, amelyek esetén erős a külföldi beszállítóktól való függőség: az elemzés szerint a stratégiai jelentőségű termékek 52 százaléka Kínából és 11 százaléka Vietnámból származik. A hat, stratégiai szempontból legfontosabbnak tartott kritikus elem, amely esetén súlyos szintű függőséggel kell szembenézni: a nyersanyagok, az akkumulátorok, a gyógyszeripari alkotóelemek, a hidrogén, a félvezetők és a felhőalapú technológiák.”
„A Kínáról való leválást pártolók gyakorta hivatkoznak lehetséges új délkelet-ázsiai gyártói bázisokra (Vietnám, Thaiföld, Malajzia, Indonézia, India). A gyártás áttelepítése néhány vállalatnál kétségkívül megindult, mivel a kínai munkaerőköltségek ma már háromszor-négyszer magasabbak, mint a többi délkelet-ázsiai országban. Ezzel a tervvel azonban több probléma is van, és a megvalósítása is időigényes lesz. A feldolgozóipari gyártás folyamata ugyanis nehezen átrendezhető. A gyártás olcsóbb ázsiai országba mozgatása tovább növeli a délkelet-ázsiai gazdaságok Kínától való függését, és bár a látszat az, hogy a fejlett nyugati gazdaságok ezáltal kevésbé függenek majd Kínától, az alapvető függőségi viszony mégiscsak fennmarad, a globalizáció mélyül, a kockázatok csak látszólag, legfeljebb a politikai kommunikáció szintjén csökkennek. Az igazi nehézséget a gyártási ismeretek és eljárások nagy tömegben való átültetése jelenti.”
„A nemzetközi árukereskedelem 80 százaléka tengeri szállítással valósul meg. A nagy konténerhajók kezelésére alkalmas kikötők számát tekintve Kína előnye rövid távon behozhatatlan. Az Ázsia és Európa közötti áruforgalom kétharmadát ezek a nagy konténerhajók bonyolítják. Annak a kilenc délkelet-ázsiai országnak az összkapacitása, amelyek egyáltalán komolyan labdába rúghatnak a tengeri logisztika területén, együttesen sem teszi ki a kínai kikötők felét (31 kontra 76). A kínai kikötők tavaly 275 millió darab 20 lábas konténert tudtak kiszolgálni, 80 százalékkal többet, mint az összes többi délkelet-ázsiai ország együttvéve. Az említett számok tudatos gazdaságfejlesztés eredményei: Kína 2016 és 2021 között 40 milliárd dollárt költött kikötőfejlesztésre, amivel óriási előnyre tett szert. Egy nagyméretű kikötőterminál építése nagyjából öt évbe telik, így nem csoda, hogy iparági szakértők szerint legalább 5-10 évet vesz igénybe, míg India és a többi ázsiai ország erre a szintre felhozza kikötőkapacitásait. Időközben ráadásul maguk a kínaiak is elkezdtek aktívan befektetni a környező országok kikötőfejlesztéseibe, például Pakisztánban vagy Srí Lankán az Egy övezet egy út program keretében.”
„Magyarország számára a zöldátállás globális folyamata a kihívások mellett egyben óriási lehetőség is, amely segíti, hogy a mélyülő globális összekapcsoltságban úgy vegyünk részt, hogy abból a hasznokat és ne a kockázatokat húzzuk magunkra. Ehhez a globális trendhez kapcsolódunk, amikor az elektromobilitást kiszolgáló iparágakba ruházunk be, idevonzzuk a külföldi működő tőkét, és azt az újraiparosítás egyik húzóágazatává tesszük. A felfutó ipari termelőkapacitások növekvő energiaigénye miatt (elemzéseink szerint az ország villamosenergia-fogyasztása 2030-ra 55 százalékkal fog növekedni) a zöldátállás Magyarországon mindenekelőtt az energiatermelés szerkezetének átalakításában, a megújuló energiába történő új beruházásokban lesz tetten érhető – természetesen a paksi beruházás felgyorsítása mellett. A növekvő villamosenergia-igény kielégítése érdekében a nukleárisenergia-termelés bővítésével párhuzamosan további naperőművek, szélerőművek és kombinált ciklusú gázturbinás erőművek épülnek majd. Ezek nyomán a 2030-ra előálló energiamix a mainál sokkal környezetkímélőbb lesz, a megújulók aránya jelentősen nőni, a fosszilis tüzelőanyagokat használó erőművek súlya hosszú távon pedig csökkenni fog, és az ország villamosenergia-importja nullára csökkenhet. Ez pedig szintén hozzájárul majd ahhoz, hogy egy potenciálisan veszélyesebb világgazdasági korban egy erősebb Magyarország vegyen részt.”
„Magyarország arra építi gazdaságfejlesztési stratégiáját, hogy az új nemzetközi realitással, a mélyülő és zöldirányba tartó átalakulással előnyére éljen, a konnektivitását úgy őrizze meg, hogy közben a szuverenitását megerősíti – meglátásunk szerint ehhez a zöldglobalizáció támogató környezetet teremthet. Számunkra nem ideológiai jellegű a zöldgondolatkör lényege, hanem a válságoknak ellenálló, trendszerű jólétnövekedés egyik eszközeként tekintünk rá. A mi víziónk egy olyan Magyarország, amely úgy kapcsolódik más nemzetgazdaságokhoz, hogy közben mégsem kiszolgáltatott.”
Borítókép: Vémi Zoltán
