A témában messzemenőkig elfogult vagyok. Édesapámat 1956 novemberében lecsukták és Sztrijbe, az akkori Szovjetunióba deportálták. Élve megúszta, persze káini bélyeggel a homlokán, egészen 1990-ig. Amikor kikértem a rólam szóló egyetlen dokumentumot az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárából, a történész megkérdezte: él még az édesapja? Igen, válaszoltam. Mert róla sokkal több jelentés készült, mondta titokzatos mosollyal szájszegletében a kutató. És valóban. Amikor apám tette tiszteletét, hogy elhozza a paksamétát, ráadásnak megkapott egy másik tekintélyes kupacot, amely a nagyapámról íródott megfigyeléseket őrizte. Az ő bűne annyi volt, hogy mint tanító leventeoktatóként is kellett tevékenykedjen, így lett náci.
A pártállami III/III. csoportfőnökség esetemben nem járt el kellő alapossággal, lévén nem felmenőim okán, saját jogomon figyeltek meg. A jelentésben mindössze annyi szerepel: a Citrom zenekar tagjaként újhullámos zenész voltam. Utólag is gratulálok! Ami a csupán három oldalnyi aktából kitűnik: negyedikes gimnazistaként kezdődött a megfigyelésem. Jómagam lezártam az egészet, nem durcáskodom. Édesapám szintén (én még gondolat sem voltam) túltette magát a meghurcoltatásokon. Mint nekem mondta, amikor az asztalra tette a két nagy iratköteget: nincs itt semmi újdonság, pontosan tudta, kik lettek ráállítva. Például az a kedves kolléga, aki az egykori Magyar Nemzetnél oly nagyon nyájaskodott velem…
Megértem azokat, akikben még fájdalmasan munkál a tüske. Nekik Jézust idézem: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért.” (Mt. 5.) Mert hiszen úgy tanította Krisztus, ha hetvenszer hétszer vétkeznek ellenünk, mindannyiszor meg kell bocsátanunk. Noha úgy fest, a nácivadászat örökkön örökké, legalábbis heted íziglen eltart, a komcsi bűnért csak pellengér jár.
Borítókép: Figyelő kompozíció (Fortepan)
