A legbenső énem egy ideje már szeretett volna bekerülni, ezért is örülök nagyon az elismerésnek – mondta a Figyelőnek a Nemzet Sportolója-címről Monspart Sarolta. Úgy látja, nehéz összehasonlítani egy-egy sportpályafutást és életutat, hogy melyik ér többet, kevesebbet, mindenesetre megtisztelő, hogy egy nem olimpiai sportág képviselőjét választottak be maguk közé az olimpikonok. Igaz, hiányérzete a Fa Nándor által 1993-ban alapított Megszállottak Klubja tagjaként sem volt, ebbe a körbe számos más olyan nem olimpikon társaságában került, mint Besenyei Péter, Erőss Zsolt vagy Lubics Szilvia.
Bár a fiatalabb generációkat is inspirálja, elsősorban az időseket szeretné mozgásra bírni.
„Mintegy kétmillió öregségi nyugdíjas él az országban, csaknem a háromnegyede nő, akiknek a harmada egyedül él. Dúl a magányjárvány, éppen ezért minél több embert szeretnék rávenni arra, hogy ne csak otthon üljön, hanem mozduljon ki”
– fogalmazott Monspart Sarolta, aki arra is kitért, miért a tájfutást választotta az 1960-as években. Felidézte, hogy szegény családban nőtt fel, kövér volt a sok hagymás zsíros kenyértől és krumplis tésztától. „Kipróbáltam a kézilabdát, beálltam a kapuba, de a kövér Sarolta hiába foglalta el a kapu egyik felét, a másikon bement a labda. Később mentem vívni Elek Ilonához, de három hét után javasolták, hogy inkább keressek valami mást, ugyanígy a teniszről is hamar elküldtek. Aztán jött a tájfutás, gondoltam, befutok az erdőbe, ahol nem lát senki” – emlékezett vissza.
Monspart Sarolta nagy nemzetközi eredményeit ismertetve rendre kiemelik, hogy első nem skandináv nőként nyert, például az 1972-es világbajnokságon. „A skandinávok a sportág úttörői, egyrészt a természeti adottságok, másrészt a térképhasználat oktatásban betöltött szerepe miatt” – állapította meg a korábbi sportoló, aki maratoni futásban is nagyot alkotott. „Amikor 1972-ben, Csepelen beálltam első magyar nőként a férfiak közé maratont futni, fizikailag nem bántalmaztak, mint 1967-ben Kathrine Switzert a Boston Maratonon, de rossz szemmel nézték, hogy rajthoz álltam. A női sportolóknak ma már nem kell harcolniuk, hiszen ha akarnak, bokszolhatnak vagy birkózhatnak is, az én időmben viszont kevés lehetőségünk volt. Ha viszont a sportvezetésre gondolunk, akár a szakszövetségek elöljáróira, szövetségi kapitányokra vagy a klubok vezetőedzőire, még mindig feltűnően kevés a nő, pedig már nem 1970-et írunk, hanem 2020-at” – tette hozzá Monspart, akinek a sportolói karrierjének kullancs okozta betegség, enkefalitisz vetett véget.
„Elaltattak, hogy kivegyék a vakbelem, erre egy hétre kómába estem. Hirtelen elszállt az a húsz év munka, amit az élsportba fektettem. Lelkileg újabb tíz év kellett ahhoz, hogy az „akarókám” újra a régi legyen, összekapjam magam valahogy. Onnantól az motivált, hogy ha már sántaként én nem futhatok, hadd segítsek másokon. Megvan annak a szépsége, hogy egy szabadidősportoló heti három-négy edzéssel hogyan jusson el a közreműködéseddel a félmaratonig vagy a maratonig, illetve egy kezdő a nulláról indulva megtegye élete első öt-tíz kilométerét” – összegzett a Nemzet Sportolója.
A teljes interjú a Figyelő aktuális számában olvasható
(Borítókép: Monspart Sarolta tájfutó világbajnok / Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt)
