Elemzések sokasága igyekszik azt bebizonyítani, hogy hiába az elmúlt években bekövetkezett drasztikus minimálbér-, valamint garantált bérminimum emelés, az mit sem ér.
Távol vagyunk a nyugati bérszínvolnaltól, de a régiós versenytársakkal (csehek, szlovákok és lengyelek) sem álljuk a sarat. Ha pedig átszámoljuk a “fizut” euróba, svájci frankba, vagy angol fontba, ugrunk a Dunába – annyira semmit sem ér a havi fix.
Kezdjük utóbbival, mert ez most a sláger. Természetsen át lehet konvertálni a fizetésünket euróba, frankba, vagy fontba, csak tegyük hozzá, hogy mi forintban költünk. Aki pedig a Lajtán túl dolgozik, pontosan tudja, hogy hiába tűnik itthon “királynak” a jövedelme, ha annak tekintélyes részét odaát költi el. Kérdezze meg bárki Münchenben, Zürichben, vagy Londonban dolgozó ismerősét, hogy mennyi a lakbérrel, az energiaszámlával, vagy éppen egy-egy bevásárlással kapcsolatos kiadása. Leegyszerűsítve ezt hívják vásárlóerő-paritásnak: adott jövedelemből, mit és mennyit tudunk vásárolni. Most fel sem hozom a nyugati ingatlanárakat: köztudomású, hogy még a “bennszülöttek” többsége sem jut privát lakáshoz élete során: ezért is öröklik meg a gyerekek a több évtizedes jálzáloghiteleket.
De mit is tud tenni a kormány, hogy javuljon a bérszínvonal, s felzárkózzon a nyugat-európaihoz? Beszédesek a tettek.
A magyar minimálbér három év alatt harmadával, a szakmunkás bérminimum (garantált bérminimum) pedig felével nőtt: ez hazánkban soha nem látott teljesítmény. Arról nem is beszélve, hogy 2010-től a minimálbér több mint száz százalékkal, a szakmunkás minimálbér pedig 120 százalékkal nőtt. Fontos azt is tudni, hogy az elmúlt években alig volt infláció, így a pénzromlás nem vitte el a fizetések értéket – mint az MSZP-SZDSZ-kormányok alatt.
Persze az örökség apropóján nem érdemes elfelejteni azt sem, hogy az Orbán-kormány(ok) emelik leginkább a minimálbért. Aki esetleg nem emlékezne rá: 2002-ben, az első Orbán-kormány ciklusának végén nálunk volt a legmagasabb a minimálbér a V4 országok közt, de 2010-re a többi ország lehagyott bennünket.
S akkor, amikor a “túloldalról” bizonyítják, hogy minimálbéres vonalon hátul kullogunk Európában, sokan nem veszik tudomásul: Magyarországon nem elsősorban ez a meghatározó tényező.
A 4,5 milliónyi dolgozó magyarból a minimálbér 300 ezer főt, a szakmunkás bérminimum pedig 800-900 ezer főt érint a munkavállalók közül.
Arról is megfeledkeznek a szakértők, hogy a versenyszekorban a bérekről nem a kormány dönt: kvázi árhatóságként az említett két területért felel, továbbá a közszféra béreiért. Pont az óév utolsó hónapjaiban derült ki, hogy a munkaerőhiány ellenére a munkáltatók sokallták a kormány javaslatát a minimálbérről és a garantált bérminimumról.
Kimarad a bal- és liberális szakértők összefoglalóiból az is, hogy adókedvezményekkel bőven álljuk a sarat régiós összevetésben, és az úgynevezett adóék is nálunk csökkent a legnagyobb mértékben az OECD országai közül.
Kétségtelen, hogy bennünket, magyarokat a fizetésünkkel tudnak felheccelni, hiszen sosem vagyunk elégedettek vele.
Nem árt azonban azt sem fejben tartani, hogy a kormány, az állam nem mehet szembe a piaci folyamatokkal, az érdekképviseletekkel, a munkáltatókkal. De itt is érvényes az a mondás, hogy jobb a békesség…
Amit nálunk úgy hívnak – és ilyenre sem volt precedens az MSZP–SZDSZ-kormányok alatt -, hogy hatéves bérmegállapodás.
Borítófotó: Elenabsl, Dreamstime
