Szinte nincs már olyan téma, amit ne dolgozott volna fel a fotográfia – hogy találta meg a saját útját ezen a területen?
Nem azért kezdtem el fotózni, hogy feltétlenül valami újat mutassak, egyszerűen érdekelt. Pozitív visszajelzéseket kaptam a képeimről, ezért folytattam, kerestem a hozzám illő témákat. Mivel színészek között mozgok kis korom óta – a szüleim, Papadimitriu Athina és Trokán Péter, illetve a nővérem, Anna is ezt a szakmát választotta, ahogy a legtöbb barátom is a kollégáim közül kerül ki –, egyértelmű volt, hogy rajtuk fogom gyakorolni a porté műfaját. Amikor viszont megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy színészként színészeket fotóznék színpadra lépés előtt, akkor arra is gondoltam, hogy ez egy „piaci rés”, mert ilyen típusú hazai anyaggal még nem találkoztam. Nagyon izgatott ennek a rövid, mégis sűrű egy órának a megörökítése, annak elemzése, hogy mi történik ilyenkor egy művészben. Aztán az ötlet születésétől a megvalósításáig eltelt nyolc év, mert sokáig nem hittem el, hogy ebből tényleg összeállhatna egy album vagy kiállítás.
Mi alapján választotta ki az előadásokat, amelyeken fotózott?
Minél több színházba szerettem volna eljutni a fővárosban és vidéken is, de a pandémia keresztülhúzta a számításaimat. Azt tapasztaltam, hogy azok a képek izgalmasabbak, amelyeken különleges a tér, vagy nem egy sima pólóban szerepelnek a színészek, hanem a jelmez része egy bonyolultabb frizura, egy bohóc smink vagy a Hitler-bajusz. Nem kell, hogy mindegyik fotón legyen valami extra, hiszen egy arc, egy pillantás is rengeteget elmond, de szerettem volna, ha minél színesebb a képanyag. Még úgy is, hogy fekete-fehérek a fotók.
Tükörszelfi
Fotó: Trokán Nóra
Miért nem kerültek be színes képek?
Egy érzet volt bennem arról, hogy fekete-fehérben nyersebben, koncentráltabban adják vissza a képek az alanyok arcán látható érzelmeket. Felmerült, hogy kerüljön be néhány erős színes fotó is, de aztán arra jutottam, hogy a színek sokszor elviszik a figyelmet a lényegről.
Előfordult, hogy jelmezben fotózott, mert épp játszott abban az előadásban, amelyben meg szeretett volna örökíteni egy kollégát?
Igen, a Nemzeti Színházban Udvaros Dorottyával közös öltözőnk volt, és amikor már mindketten készen voltunk, megkérdeztem, lefotózhatom-e mielőtt indul a színpadra. Beleegyezett.
Színészként nem volt nehéz elővennie a kamerát ezekben a pillanatokban? Hiszen pontosan tudja, hogy egy fotós megzavarhatja az elmélyülést.
Nekem színészként volt olyan élményem a színpadi takarásban, hogy egy ott lévő fotós zavarát érezve, én is feszengeni kezdtem. Számára annyira idegen volt ez a helyzet, hogy nem tudott láthatatlan maradni. De mivel nekem egy színház minden szeglete otthonos, tudtam úgy a színpadra lépő vagy az öltözőben szöveget mondó színész mellett lenni, hogy észre se vegyen. Ezeket a pillanatokat elcsípni a legizgalmasabb, ez a nagy feladat. Emlékszem, hogy Szirtes Ági vagy Nagy Ervin sem vette észre, amikor róluk készült kép. Úgyhogy egyértelműen előny volt, hogy én is színész vagyok, ismerem a járást, tudom, mikor, hol zajlik valami fontos, és kicsit pofátlanul, de oda is mertem menni a sűrűjébe.
Mire gondol egy színész, amikor már ott áll a színpad szélén?
Ez egy hihetetlenül magányos állapot. Félelmetes, mert az ismeretlenbe ugrunk bele. Hiába ez az ötvenedik vagy a századik előadás, nem lehet tudni, hogy reagálnak a nézők, elfelejtem-e a szöveget, mutat-e valami újat a partner. Ez tudat alatt ott van bennünk minden este. Pláne annak, akivel megtörtént már, hogy elfelejtette a szövegét, annak ez egy démon, amit el kell hessegetni.
Önnel megtörtént?
Meg ám. A Képzelt beteget játszottam az Örkényben, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Teljes blackout. Ilyenkor lelassul az idő, ötszáz néző és a partnerem is rám vár, nézik, hogy eszembe jut-e a következő mondat. De nem jut, mert ez olyan érzés, mintha a szikla szélére löktek volna ki, kiürül az agy. Végül azt a megoldást választottam, hogy kirohantam a takaráshoz közel, ahol a súgó megmondta, hol tartunk, visszarohantam, és folytattam. Mintha így lett volna megrendezve. De utána két évig rettegtem, hogy újra át kell élnem. Aztán persze át is kell, csak már talán tudsz mit kezdeni vele, nem pánikolsz be annyira, könnyebben tovább tudsz lépni.
ifj. Vidnyánszky Attila
Fotó: Trokán Nóra
Tudott meg bármi újat a barátairól vagy a családtagjairól most, hogy a fotós szemével látta őket?
Munka közben nem, akkor olyan volt, mint bármikor, amikor az öltözőjükben üldögéltem vagy mellettük álltam a takarásban. De az utómunkálatok során rájöttem, hogy igazából még soha nem láttam őket ennyire átszellemültnek, és egyben védtelennek, mert ha együtt játszunk, jobban figyelek magamra, belülre, mint a másikra.
Van már új vizuális projekt a fejében?
Egy kisfilm rendezésének ötletén gondolkozom. 2014 körül, amikor Kecskeméten voltam színész, jelentkeztem filmrendező szakra a Színművészetire. Eljutottam az utolsó, az ötödik rostáig, amire nagyon büszke vagyok. Nyilván, ha felvesznek, fel kellett volna adnom a színésznői karrieremet, és nem találtam volna meg a saját utamat ebben a szakmában – főleg a Zsótér Sándor rendezővel való közös munkák során –, amit nagyon sajnáltam volna. Viszont kaptam egy visszaigazolást arról, hogy a rendezéssel akár lehet még dolgom. Most pedig bele is vágnék.
Színészként is jelenleg inkább a filmek felé húz a szíve? Mostanában két sikersorozatban, a magyar Tanárban és az amerikai The Witcherben (Vaják) láthatjuk.
Klem Viktorral játszunk egy kétszereplős darabot, a Múvilávot, de valóban, nagyszínházi társulattal úgy három éve nem dolgoztam. Most szeretném minél többször kipróbálni magamat külföldi produkciókban, és angol nyelven játszani. Nemrég egy jelentős lehetőséget kaptam egy amerikai western-jellegű filmben, ahol sok szövegem is volt, verekednem, lovagolnom is kellett, nagyon élveztem. Leszerződtem egy dán központú nemzetközi ügynökséggel, és örömmel állok a lehetőségek elé. Realistán látom a helyzetemet, nem gondolom, hogy elindulok „meghódítani Hollywoodot”, de adok esélyt, időt ennek az ösvénynek is. Lehet, hogy csak ötven évesen talál rám egy jó szerep, de akkor így kell lennie.
A teljes interjú a Figyelő hetilap 2-es számában olvasható.
