A kisember megmozdítja aprócska lábát, kinyújtja ökölbe szorított ujjacskáit. Mint valami aggastyán, hosszan fürkészi álomtól még ködös kék szemével a babakocsi napellenzőjéről alácsüngő plüss Bobeket. (Meglehet, az illető nyúl inkább Bob.) Vizsgálódását befejezve megmagyarázhatatlanul grimaszol, mint a protézis nélküli öregek. Nagymamája cumit dug a csücsöri ajkak közé. De a babának nem kell, inkább ásít egy őszintét, hatalmasat.
Feje felett a felnőttek megbeszélik az élet fontos dolgait. Mit kell venni hazafelé a boltban, melyik ismerősnek milyen nyaralásra futja, mennyivel gyorsabb lett volna a negyvenegyessel.
Amikor a kisbaba már nem lesz kisbaba, hanem felnőtt nő, vagy férfi, mert ki tudja, hogy dönt, s ő viszi gyermekét a villamoson, az élet fontos dolgait megtárgyalva, nem emlékszik majd ezekre a gondtalan, önfeledt percekre. De nem emlékeznek családtagjai sem, mert az élet fontos dolgait kellett megbeszélniük. S nem emlékeznék én sem, ha nem jegyzem le. Az élet fontos dolgai helyett. Fülledt nyáresten, a tömött tizenhetesen. Jobb dolgom nem akadt éppen.
