Hazánk történelme a függetlenségért és a szabadságért folytatott szakadatlan küzdelmek története. Erre pont a Magyar Szabadság Napja nem piros betűs ünnep. Pedig az ideiglenesen (bár nem úgy tervezték) hazánkban állomásozó szovjet megszálló csapatok 1991. június 19-én vonultak ki Magyarországról. Szabadok lettünk egy esztendei német, majd negyvenhat esztendei szovjet megszállás után.
Miért nem eleven az emlék?
Amiért a rendszerváltás eufóriája is elmaradt. Az SZDSZ, három pontban felesleges „négyigenes” népszavazása miatt. Amelyet követően az első szabad választásokon közel félmillióval kevesebben járultak az urnákhoz. A demokrácia ünnepe elmaradt.
A távárisiknak nem nagyon akarózott a konyec, noha az 1989. decemberi, Málta partjainál tartott Gorbacsov-Bush találkozó nyomán a keleti blokk felszabadult, igaz a sorsdöntő megbeszélés nem zárult hivatalos nyilatkozattal, s máig titok, mi hangzott el a Makszim Gorkij hajó fedélzetén – azóta is ihletet szolgáltatva a konteógyártóknak.
A vasfüggönyön innen rekedt országok közül egyedül nekünk nem kellett állnunk a megszállók kivonulásának cechét. Kemény tárgyalásoknak hála. Végül a 15 hónapig húzódó csapatkivonások fináléjaként, 1991. június 19-én délután 3 órakor, 100 379 szovjet állampolgárt követve, az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka, a csapi Tisza-hídon elhagyta hazánkat. A Varsói Szerződés tagországaiból hazatérők iszonyú tömegével éveken át képtelennek bizonyult bármit kezdeni a Független Államok Közössége, s családok tízezrei tengődtek pályaudvarok mellékvágányaira irányított vasúti kocsikban.
No persze, ez az ő gondjuk (volt), a miénk pedig az: miért nem ünnepeljük méltó módon, régóta vágyott, s megszerzett szabadságunkat? Ne feledjük Petőfi sorát: „Hol szabadság, ott van a haza”.
