Biztosítom azokat az embereket, akik kereskedelmi háborút akarnak indítani, hogy visszaütünk. Megtoroljuk. Ha ezek az emberek keményen akarnak meccselni, akkor mi is keményen fogunk meccselni és meglátjuk, hogy ki bírja tovább – nyilatkozta a China Daily című lapnak Cui Tiankai, Peking amerikai nagykövete.
A legtöbben azt hiszik, hogy Kína gond nélkül kicsinálja ebben a háborúban az Egyesült Államokat, lévén az amerikai kereskedelmi mérleg hiánya nagy, ami így sérülékennyé teszi őket. Trump elnök a hiány csökkentése érdekében az acél- és az alumínium termékekre büntetővámokat vetett ki, amely Kínára is érvényes. Az elnök összesen 60 milliárd dollár értékű kínai behozatalt vámolna meg – más termékeket is bevonva ebbe a körbe. Trump ráadásul utasította a pénzügyi tárcát, hogy vizsálják meg a Kínába irányuló amerikai befektetések csökkentésének a lehetőségét is.
A világ meglehetősen negatívan reagált az elnöki bejelentésre, az elemzők, a kereskedelmi csoportok, a gazdaságpolitika irányító egyaránt elkönyvelték, hogy Trump kereskedelmi háborút indított el. A tőzsdék beszakadtak.
A kínai kereskedelmi tárca válaszolt is: összesen 3 milliárd dollár értékű amerikai importra vetettek ki büntetővámokat. Beindult a kínai szájkungfu is: Peking megfenyegette Washingtont, hogy nem vásárol amerikai mezőgazdasági termékeket és kiszáll az amerikai államadósság finanszírozásából is.
Az ilyen típusú kínai nyilatkozatok azonban mintha nem számolnának a realitásokkal. Kína ugyanis sokkal jobban rá van utalva az Egyesült Államokra, mint gondolnánk, éppen azért, mert fontos számára az exportvezérelt gazdasági növekedés. 2016-ban a kínai kereskedelmi többlet csaknem 70 százaléka az amerikai relációból származott. Egy évvel később ez az arány már megközelítette a 90 százalékot. A gazdaságtörténeti példák azt mutatják, hogy a kereskedelmi többletet felhalmozó országok rosszabbul bírják a kereskedelmi háborúkat.
“Ha a kereskedelem ennyire nem fontos Kínának, akkor vajon miért van az, hogy a kínai piacszerzés ilyen sokáig tart és ilyen sok formája van?” – tette fel a költői kérdést Alan Tonelson, egy független washingtoni kereskedelmi elemző.
Ráadásul az amerikai gazdaság sokkal nagyobb, mint a kínai. A kínai GDP 2017-ben 12,8 ezer milliárd dollár volt, míg az amerikai 19,4 ezer milliárd dollár. Valamint a kínai növekedési adatok valószínűleg jelentősen felfelé kozmetikázottak, főleg az utóbbi két évben. Elemzői becslések szerint a növekedés jó ha a fele a hivatalosan közöltnek. Továbbá az amerikai gazdaság stabil, a kínai viszont egy jókora tankönyvi adósságválság szélén táncol. A GDP arányos adósság 350-400 százalék között lehet, attól függően, hogy a rejtett adósságot miként becsüljük.
Peking retteg a tőkekiáramlástól. Becslések szerint 2015-2016 során 2,1 ezer milliárd dollár tőke hagyta el az országot. Csak a drákói szigorúságú tőkekorlátozások akadályozták meg, hogy ez az összeg tovább nőjön.
Klasszikus érv a vámtarifák emelése ellen, hogy az megdrágítja az importot, ezért rosszat tesz az importot felhasználó amerikai termelőknek és így a fogyasztók is drágábban jutnak hozzá az adott termékhez. Az Egyesült Államok esetében ehhez még hozzájárul az is, hogy az amerikai gazdaság a fellendülési ciklus vége felé jár, így a Federal Reserve kamatmemelésekkel hűti a gazdaságokat. Ha az import megdrágul, az infláció még jobban felpöröghet, így a Fed a vártnál agresszívebben emelhet kamatot.
Ez az érv azonban nem veszi figyelembe azt, hogy Kína számos termék esetében már nem számít a világ legolcsóbb gyártójának. Vegyük például a háztartási gépeket. A 21. század elején a Walmartban eladott háztartási gépek 90 százaléka még kínai volt. Az elmúlt években ez radikálisan megváltozott. A cég saját márkás mosógépeit például Bangladeshben készítik. A saját márkás ruházati cikkek nagy részét Kambodzsában gyártják, de erős az import Guatemalából és Salvadorból is. A Wrangler farmereket például Nikaraguában, a Fruit of the Loom ruhákat Hondurasban gyártják. Ebből az is adódik, hogy ha Trump megdrágítja például a kínai mosógépek importját, annak nem lesz árfelhajtó hatása az Egyesült Államokban.
Van még egy fontos tényező. A kínai vezetés évek óta törekszik arra, hogy mérsékelje az ország exportfüggőségét és növelje a belső fogyasztást. Ez a középosztály megerősödésével természetes folyamat is. Tévedés azonban azt gondolni, hogy Kína ne lenne továbbra is alapvetően ráutalva az exportra, és legfőképpen a beruházásokra. Ezek közül is alapvetően a külföldi beruházások a legfontosabbak, ugyanis a kínai hatóságok aggódva a belső adósság kezelhetetlenné válásától, visszafogják a hitelezést, ami visszafogja a hazai beruházásokat is. Így Trump fenyegetése, hogy korlátozná az amerikai befektetéseket Kínában felér egy gazdasági-atomfenyegetéssel. Valóban igaza van Cui Tiankainak, Peking washingtoni nagykövetének. Kemény meccs lesz és meglátjuk, hogy ki bírja tovább.
