A nyugati világban a 18. század közepétől kezdve már lehetővé vált, hogy etikai kérdésekről a keresztény értékrendre való hivatkozás nélkül beszéljenek. Érdemes észben tartani ezt az időszakot, mert azt jelzi, hogy a moralitásról való modern gondolkodás, amely feltételezi, hogy Isten nem létezik, vagy ha igen, akkor sem avatkozik be közvetlenül az emberek életébe, meglehetősen rövid ideje tartó folyamat. Az ókori görögök és rómaiak már jó 2 ezer éve erős és robusztus filozófiai iskolákat hoztak létre, amelyekben az őket foglalkoztató morális kérdésekre a mai napig érvényes válaszokat adtak. Érdemes tehát tanulmányozni a régi szerzőket.
Zénon, a sztoicizmus alapítójának szobra
Az 1960-as évektől kezdve (egyesek ezt forradalmi időszaknak nevezik) a keresztény értékek nem csak a hétköznapi életből, de a morálfilozófia fókuszából is egyre jobban kiestek. A morális vákuumot érzékelve számos nem vallásos mai gondolkodó nyúlt vissza a görög időkig. Sokan közülük a sztoikus filozófia tanításaiban keresik a mára vonatkozó tanulságokat. A sztoicizmus létrejötte a ciprusi Kition városában, időszámításunk előtt 300 körül élő Zénón nevéhez köthető. Az eredeti, ókori sztoicizmus azonban elítélte a gyönyöröket, pesszimista és némiképp mogorva is volt. Az érzelmek és a fizikai örömök háttérbe szorítását hirdette. A sztoikus tanítások szerint a balszerencsét rezignáltan bár, de el kell fogadnunk. A sorscsapásokba bele kell törődnünk, mert a végzet elkerülhetetlen. Nem nehéz ezek alapján belátni, hogy a mai kor fogyasztói társadalmában élő emberének meglehetősen nehéz morális elveket hirdetni az ókori sztoikus módon.
Egy másik klasszikus szerző, Arisztotelész azonban athéni Líceumában egy másfajta modellt dolgozott ki a boldogság elérésére, az örömök maximalizálására. Ennek a modellnek kifejezett célja, hogy nem csak egyének, de egész társadalmak számára is alkalmazható legyen. Peripatetikus filozófiának nevezik, a görög peripateó szó nyomán, ami sétálgatást, járkálást jelent. Arisztotelész és tanítványai ugyanis a Líceum kertjében sétálgatva, beszélgetve, közösen alakították gondolataikat. A célt már a módszer is meghatározza: a peripatetikus gondolatok alapja a közösség, a közösségben való élet.
Röviden a következőről van szó. Az élet célja az elérhető legnagyobb boldogság megvalósítása erényes módon. Az emberben rejlő lehetőségek minél szélesebb körű kibontása – másokkal, a családdal, a barátokkal, a politikai közösség több tagjával – olyan módon, hogy az mindenki számára a lehető legjobb legyen.
Az emberek állatok – állította Arisztotelész -, így a vágyak, a fizikai szükségletek kielégítése az érzéki örömökön keresztül történik. Az emberek ugyanakkor “fejlett” állatok, ami azt jelenti, hogy közösségben, más emberekkel együtt városokban (polisz) élnek. Így az emberek kénytelenek felelősséggel viseltetni saját és embertársaik boldogsága iránt, hiszen az “isten” (a görög istenek) egy távoli entitás, a “mozdulatlan mozgató”, aki az univerzum mozgását fenntartja, de az emberi jóléttel nem foglalkozik. Így az erényes élettel és az immorális cselekedetek megbüntetésével sem. Bár a görög gondolkodásban, a görög mítoszokban az istenek meglehetősen aktív életet éltek, gyakran avatkoztak be az emberi eseményekbe, Arisztotelész úgy gondolta, hogy sokkal célszerűbb nem megvárni ezeket a gyakran kiszámíthatatlan következményekkel járó interakciókat. Egyszerűbb, és főleg gyorsabb, ha az ember megteszi ami tőle telik és nem az istenekre vár.
Platón, Arisztotelész mestere
De vajon mire gondolt Arisztotelész, amikor a boldogságról beszélt? Az anyagi javak felhalmozására biztosan nem, ahogy a társadalmi státuszra vagy az elismerésre sem. Számára a boldogság belső állapot volt, az ember képességeinek a lehető legjobb, legszélesebb körű kibontakozása. Arisztotelész Platón tanítványa volt, Platón pedig Szókratész tanítványa. Egy másik Szókratész tanítvány, a kürénéi Arisztipposz a boldogságot a gyönyörök szűnni nem akaró élvezetében gondolta megtalálni. Az általa javasolt hedonista életforma így a fizikai és lelki örömök minél szélesebb körű felhalmozását javasolta. Később, a 18. században Jeremy Bentham, angol gondolkodó hozta ismét divatba ezt a megközelítést. Egy olyan társadalmi berendezkedést képzelt el, amelynek vezérlő elve az lett volna, hogy tagjai számára a fizikai és érzéki örömök lehető legszélesebb körét biztosítsa. A legnagyobb boldogság a lehető legnagyobb számú ember számára – dióhéjban ennyi az utilitarizmus. Bentham kvantitatív hedonizmust képzelt el, mindenfajta egyéni tevékenységhez boldogság-mérőszámot, egyfajta algoritmust rendelt volna. Az algoritmus bemenetei között például olyan kérdéseket képzelt el, mint hogy ennek vagy annak a tevékenységnek mikor jelentkezik a boldogság-hatása? Meddig tart? Hogy hat a többi emberre?
John Stuart Mill, Bentham tanítványa azonban rámutatott, hogy ily módon az emberi boldogság nem különbözik a disznók boldogságától. Így hát Mill elkezdett hierarchiát kialakítani az örömök között. Vannak fizikai örömök, amelyek hasonlatosak az állati örömökhöz – evés, szexualitás. Ezeket alacsonyabb rendűeknek tartotta, mint a lelki örömöket, hiszen utóbbiak csak az emberre jellemzők. A lelki örömök közé tartoznak a művészetek, az intellektuális kihívások, a helyes viselkedés által nyújtott élvezetek. A Mill által kidolgozott rendszer nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezte a hangsúlyt. Ma már kevés filozófus gondolja úgy, hogy boldogság hedonista megközelítése célravezető lenne. A hétköznapi ember napjainkban ugyanakkor továbbra is vagy külső dolgokat tart szükségesnek a boldogsághoz – karrier, pénz, anyagi javak -, vagy valamiféle folyamatos, szűnni nem akaró jókedvként próbálja meg azt elképzelni.
Arisztotelész, ha ma élne minderre azt mondaná, hogy a fő probléma, hogy ezek a gondolatok figyelmen kívül hagyják a potenciát, azt, hogy az emberben lehetőségek rejlenek, amelyeket ki kell bontakoztatni. Azt tanította, hogy senkit nem lehet boldognak nevezni egészen halála napjáig. Arra gondolt, hogy az embernek folyamatosan kell munkálkodnia annak érdekében, hogy kibontsa a benne rejlő lehetőségeket, képességeket. A halál véget vet ennek a csak az emberre vonatkozó lehetőségnek. Így az arisztotelészi filozófia alapvetően célorientált gondolkodás: ahhoz, hogy halálunk napján azt mondhassuk, boldog életet éltünk, célokat kell kitűznünk magunk elé és munkálkodnunk kell azok megvalósításán. Arisztotelész ezt főleg az erényeken, az erényes életen keresztül gondolta megvalósíthatónak.
A legfőbb jónak a politikai közösség, a városállam jólétét – boldogságát – tartotta. A közösségi élet jósága azonban viselkedési mintákat, előírásokat – végső soron erényeket – követel meg. Ha a boldogság nem isteni ajándék – márpedig ő nem hitt ebben -, akkor egy tanulási folyamat eredményeképpen érhetjük el. Erőfeszítéseket kell tennünk ennek érdekében. Arisztotelész nem hitt abban, hogy egycsapásra működne ez a dolog. Ennek tükrében célszerű megítélnünk azokat, akik ma különböző módszerekkel, tréningekkel, könyvekkel az azonnali eredményeket ígérik nekünk. Munkálkodás, erőfeszítés nélkül nem fog menni. Arisztotelész realista volt. Pontosan tisztában volt azzal, hogy a közösségben vannak olyanok, akik szegénynek születtek, nyomorúságban élnek, csúnyák, nincsenek szeretteik, nincs családjuk, üldözi őket a balsors. Tisztában volt azzal, hogy az ő számukra nehezebb elérni a boldogságot. De nem lehetetlen. Ebben egyébként annak előfeltételezése is benne van, hogy senki nem születik jónak, vagy rossznak. Ezek állapotok, amelyeken lehet változtatni – lehetőleg a jó, a még jobb irányba.
A városállam jóléte a legfontosabb Arisztotelésznél
Arisztotelész jóval Freud előtt felismerte, hogy biológiai ösztöneink természetes adottságok, amelyeket el kell fogadnunk, nem pedig alantasnak és meghaladandónak kell gondolnunk. Az arisztotelészi etika bűntudathoz való hozzáállása így kompatibilissé teszi azt a modern pszichológiával is.
Ezt támasztja alá az is, hogy Arisztotelész szerint az olyan, általában elítélt tulajdonságok, mint a düh és a bosszúvágy nélkülözhetetlenek az egészséges lélek szempontjából. Teljesen természetes tulajdonságok, tehát nem kell elfojtani azokat – csak emberi korlátok között tartani a ki(meg)élésüket. Erre utal az arisztotelészi etika kulcsfogalma, a mértékletesség, a középút is. Teljesen természetes, hogy vannak anyagi és szexuális vágyaink – hiszen állatok vagyunk. Az anyagi és szexuális kielégületlenség gátolja a boldog életet. Az ezekben való túlzások azonban szintén akadályát képezik annak, hogy az ember kibontakoztassa a benne rejlő lehetőségeket.
A düh, a harag, az indulat olyan mozgatórugók, amelyek továbblendíthetik az embert. Egy apatikus ember, aki soha nem dühös, soha nem fog kiállni magáért, a maga igazáért, soha nem fog visszajelzéseket kapni a közösségtől. Így emberi kibontakozása is gátolva lesz. Ugyanakkor a túlzott indulat gonoszsághoz vezet, ami a közösség kárára van.
Az arisztotelészi etika nagyon nagy előnye, hogy rugalmas. Nincsenek határozott dogmák, merev viselkedési szabályok. A helyes viselkedés alapvető mércéje az egyéni szándék. Az arisztotelészi filozófia egy másik kulcsfogalma ez: az általános elvek jók és hasznosak, azonban minden esetben az adott szituációra, az adott emberre kell alkalmazni azokat. Nem szabad elhamarkodottan ítélkezni, figyelembe kell venni a körülményeket. És ha azok indokolják, méltányosságot kell gyakorolni. Gyakorlatilag a teljes modern, nyugati igazságszolgáltatási rendszer ezen az elven alapul.
További megfontolandó gondolatokat arról, hogy miért is érdemes Arisztotelészt olvasni manapság Edith Hall-tól, a King’s College London professzorától olvashatnak.
Borítófotó: Arisztotelész szobra
