Orbán János Dénes megelőzött egy hajszállal, amikor azt írja: "Ha valaki csak a függetlenszabadhaladó sajtót olvasná, azt vélhetné, nem Magyarországon, hanem a harmadik világ valamelyik nyomorgó országában élünk, ahol a diktátor és hadurai bozótvágó késsel üldözik a baloldali törzseket. A gazdaság romokban, szabadrablás folyik, az emberek mélydepressziósok és gyerekek milliói éheznek (ha lenne annyi gyerek, mint amennyi állítólag éhezik, az egekben járna a népszaporulat)."
Egészen biztos vagyok benne, többet kellene erről beszélnük, hogyan lehet az, hogy a párhuzamos valóságaink köszönőviszonyban sincsenek egymással. A "szabadsajtó" szerint az ország romokban, miközben minden gazdasági mutató kiemelkedő, a munkanélküliség kifejezetten alacsony, van a kasszában lóvé, nem kell könyörögni az IMF-nek hitelért, a családok ennyi pénzt még sosem kaptak.
A Budapest táblát elhagyva mintha kijönne az ember egy sűrű, ólmos ködből, tüdejét átjárja az oxigén, elméjét meg a béke. A Balaton tömve, hűtőtáskás és pénztárcás családok ücsörögnek a fűzfák alatt. A többiek Horvátországban meg Jesolóban, jönnek a képek a fészen. Az éttermek csúcsra járnak, a kockás abroszos és a Michelin-csillagos is, mind. A kalandparkokban sorállás, koncertjegyek fogynak, szállást alig lehet foglalni, mert fullon vannak a hotelek, már a szilveszteri programok is stoppolva.
Most akkor ez nem igaz? Ne higgyek a szememnek?
A mai napra rendelt apokalipszist az Index prezentálta, egy amerikai kutatást idéz, McCain intézetétől, 1000 magyart kérdeztek, zömük szerint úgy élünk, mint Oroszországban. Megnyugtat egyébként polgártársaim ilyen irányú magas tájékozottsága, bevallom, nekem nincsenek naprakész infóim az orosz átlagember mindennapjairól, restellem is magam. Ennek a kutatásnak kell hinnem, ami szerint teljesen kilátástalan a fiatalok számára itt a helyzet?
Annyira jó lenne megérteni, milyen lehet ez a mindenrossz élet. Senki nem akarja eltagadni, hogy messze vagyunk a némelyek által irigyelt nyugat-európai kényelmes élettől. De mutasson már valaki egy korábbi magyar kormányt, amelyik varázsütésre megszüntette a szegénységet, leküzdött minden történelmi és gazdasági nehézséget?
Miért nehéz meglátni mások eredményeit? Miért tartunk még mindig ott, hogy dögöljön meg a szomszéd lova, ha nem én vagyok helyzetben? A boldogság tényleg kormányfüggő?
Nem mondom, hogy lelkes voltam, amikor Gyurcsány vagy Bajnai hivatalba lépett, de nem köpködtem le virtuálisan a barátaimat, nem neveztem agymosott birkának őket. Sose hívtam propagandistának baloldali újságíró ismerőseimet. Nem állítottam volna azt, hogy mindent ellopnak, ha ott állt volna például egy uszoda, egy bölcsőde, ha minden megyei jogú város százmilliárdokat kapott volna fejlesztésre. Vagy a nagycsaládosok ekkora adókedvezményt, mint most.
Nem fájt volna elismerni a korábbi kormányok munkáját, ha nagy dolgok történtek volna. Nem kell ehhez emberi nagyság, egyszerűen csak jóindulat. Ha úgy hozta a demokrácia, hogy ők vannak helyzetben, lássuk, mit tesznek a közös grundért.
Történt persze ez meg az, völgyhidak és alagutak épültek ott, ahol. Brazil szappanoperává nyúlt a metróépítés, mellette azért összejött néhány nyaraló Vir szigeten. Mást se hallottunk, csak a megszorításokat, hogy csak ezt a pár évet kell kibírni, aztán a munkásosztály a paradicsomba mehet. Éhségmenetet láttam, meg osztrák bankszámlát, sokkoló őszödi beszédet.
Most valami más van. Nem kell szeretni, nem kell rajongani érte. Lehet minden elköltött forintot vitatni. Lehet, de előbbre nem visz. Az vinne előbbre, ha észrevennék, hogy végre van elkölteni való. A kormánynak is, meg az emberek jelentős részének is. Ezek a tények, ezt látja a többség. Mire jó ezt elhazudni?
