“Valaha régen létezett egy művelt középosztály. Ők olvastak, jártak színházba, koncertre, az ő ízlésük volt a mértékadó, aktuálisan az volt az értékes művészet, melyet ők annak tartottak. Ehhez még arra is szükség volt, hogy mai szemmel nézve nagyon kevés művészeti alkotás készült. Ennek a művészetfelfogásnak talán a legszebb példája az annyit emlegetett – és félreértett – Szerb Antal irodalomtörténete” – írja Maczkó Ú. Róbert.
Ennek azonban vége – folytatja a filozófus. "Nem csak nálunk, hanem mindenütt a globalizált világon, ahol naponta több száz könyv, zenedarab, festmény jelenik meg, követhetetlenül. Miután valamiféle kapaszkodóra mégis szükség van, kialakultak a mértékadó körök, akik eldöntik helyettünk, hogy mit tekintsünk művészetnek és mit ne”.
“Siker vagy bukás, szegénység vagy gondtalan élet – ezek homályos genealógiájú grémiumok, félreeső szobákban folytatott egyezkedésein dőlnek el” – vélekedik Maczkó hozzátéve, “hogy a hatalom és a kulturális felsőbbrendűség mámorító érzésével tölti el azt, akinek megadatott és lehetővé teszi számára, hogy világnézeti, ideológiai preferenciáit mint művészeti teljesítményt erőltesse ránk”.
