Oroszország lakóinak több mint egyharmada az ukrajnai fegyveres konfliktus győztesként való lezárását a katonai beavatkozás erősítésével, akár atomfegyverek bevetésével is elfogadhatónak tartja – áll a Levada központ felmérésében
Ukrajna felélesztette a vitát az oroszországi militarizmusról, ami már bekerült a „Rosszija v Globalnoj Polityike” (Oroszország a Világpolitikában) című kül- és biztonságpolitikai folyóirat cikktéma-körébe is. Mint a san franciscoi állami egyetemen tanító Andrej Cigankov, a külpolitikai tudományok professzora a fentebb említett folyóiratban publikált cikke alapállásként leszögezi, a militarizmus a közvélemény és a vezetők reakciója a felismerésre, hogy az ország előtt álló célokat lehetetlen békés úton elérni
– és ez alól a Putyin-rendszer sem kivétel. Cigankov megfogalmazása ugyan igaz lehet, de például európai felfogás szerint sem a nemzetközi jognak, sem az államok közötti kapcsolatok minimumának, de még a közerkölcsnek sem felel meg. Még akkor sem, ha az oroszországi történelemben számos példája van ennek a megközelítésnek. Tegyük hozzá: a militarizmus a mai világ egyik meghatározó trendjévé, globális jelenséggé vált.
Az oroszok az európaiaktól eltérően látják a helyzetet. Natalia KOLESNIKOVA / AFP
Cigankov cikke nemcsak azért érdekes, mert a Kreml-irányítók alkalmasnak ítélték közlésre – vagyis valamiféle, a világnak, a Nyugatnak szóló üzenetközvetítésre –, hanem mert a szerző a Szovjetunióban nőtt fel (1964-es születésű), 1991-ben a moszkvai presztizs-egyetemen, az MGU-n szerez kandidátusi fokozatot és 2000-ben már Kaliforniában van, ahol eléri a doktori fokozatot. Cigankov részvevője az oroszországi gondolatgyárnak, a Valdaj Klubnak.
Európa más
Európa elemzőit befolyásolja a földrajzi közelség mellett a tudat, hogy az USA katonai támogatása nélkül könnyen a moszkvai hadsereg zsákmányává válhatnak. Ezzel szemben az amerikai gondolkodók – talán az országuk súlya, katonai ereje folytán rájuk nehezedő felelősség miatt is – „reálpolitikusabban” ítélhetik meg a putyini Oroszországot. Moszkva cselekedeteit bele tudják illeszteni a John Mearsheimer amerikai politológus professzor által kidolgozott „offenzív realizmusba”, korunk anarchikus világrendjébe, az államok agresszivitásának növekedése elméletébe. Még az amerikai „szilovikik” közé sorolható quanticói tengerészgyalogos egyetem (MCU) hallgatója, Evan Kerrane őrnagy doktori disszertációja is ezt tükrözi. Kerrane találó megállapítása szerint a militarizmus az oroszországi vezetés „stratégiai lencséje” amelyen át a világ dolgait szemléli .
Ám a régi-új oroszországi militarizmus nem oldja meg az országot nyomasztó problémákat. Cigankov elmélete szerint a mai orosz militarizmus legalább háromféle megközelítésmódot próbál összeolvasztani:
1. A feltételezéseket, hogy a militarizmus ösztönzi a belső gazdasági és szociális felemelkedést, képes Oroszországból valódi nagyhatalmat kovácsolni, amelynek fejlett katonai-ipari komplexuma van és a győztes-állam nacionalista ideológiája hatja át.
2. Oroszország militaristái, nagyrészt az erőszakszervezetek tagjai, vagy a hozzájuk közelállók, a szilovikik meg vannak győződve róla, hogy az ukrajnai (sikeres) katonai beavatkozás megszabadítja Oroszországot és a világot a nyugati „igától” és előmozdítja a poszt-nyugatos világrend kialakulását.
3. Az ukrajnai hadjárat sikeres lezárása megszívlelendő lecke Eurázsia és a világ többi része népeinek, hogy Oroszországgal komolyan kell számolni. Emellett tisztelni illik Moszkva katonai erejét és az azon alapuló érdekeket, azok érvényesítését és oda kell figyelni a Kreml által javasolt politikai megoldásokra.
Mindhárom megközelítésmód egyazon tőről fakad: az állam, a rendszer tehetetlenségéből, hogy az előtte álló feladatokat a polgári fejlődés útján oldja meg. Súlyos megállapítás ez Cigankovtól. De mit ajánl a dilemmára a Kaliforniában dolgozó szerző?
Eurázsiában egy olyan többpólusú világrendnek kell kialakulnia, amely garantálja az egész emberiség számára a békét és a felvirágzás lehetőségét” – írja, hozzátéve, hogy mindez a nyugati hegemónia romjain kell, hogy létre jöjjön.
Tegyük hozzá, hogy Eurázsiát emlegetve Oroszország mellett a vele szoros szövetségben működő Kínára és a Moszkvához ismét közeledő Indiára is gondolni kell. Kína fegyveres ereje az oroszországinak legalább a kétszerese, katonai költségvetése pedig annak háromszorosát is meghaladja vásárlóerő-paritáson, PPP-alapon számolva. Noha lakosságszámban Indiamár Kína fölé nőtt, de 2024/25-ös katonai költségvetése legfeljebb a harmada lehet Pekingének és Delhi a növekvő nemzetbiztonsági kockázatok ellenére sem emeli azt.
Merre tart az orosz út?
Cigankov cikkéből is kitűnik a dilemma: Oroszország merre keresse új helyét a világban, miután szakított a Nyugattal és Kelet felé fordult? Erre utal az amerikai-orosz szerző, megállapítva, hogy noha az ukrajnai konfliktus területi jelleget ölt, de a gyökerek mélyebbre, Oroszország új helyzete biztonsági és gazdasági-energetikai pilléreiig, az „Orosz Világ” megőrzéséig nyúlnak le.
Ám a gyökerek elemzésekor a Nyugat érdekeit, törekvéseit sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ukrajnában összecsattannak a globális ambíciók, a nyugati vezetésű világrend és Moszkva ezzel való radikális szembekerülése között. Az amerikai-orosz szerző folyamatként kezeli a hasonló motívumok alapján létrejött hidegháborús szembenállást, amely a Szovjetunió széthullása után is fennmaradt és új szakaszba lépett. Ennek kapcsán utal a 2008-as grúziai „rövid háborúra”. Amit Cigankov „katonai önigazolásként” értékel és akár utalásként is értelmezhető, hogy ez lehetett az Ukrajna elleni támadás „előjátéka”.
A cikk itt olvasható.
Címlapfotó: Nemzetközi Katonazenei Fesztivál a moszkvai Vörös téren 2024. szeptember 1-jén.
STRINGER / AFP
