A Gulyás Márton által életre hívott Közös Ország Mozgalom hónapok óta azzal próbálkozik, hogy a rengeteg belső feszültségtől terhelt ellenzéki pártokat az összefogás, vagy legalább a minél szorosabb közös koordináció felé terelje. Ennek keretében a Závecz Research részvételével egy „közösségi finanszírozásból” január végén, február elején megmérik több választókörzetekben, hogy ki számít helyben a legesélyesebb ellenzéki jelöltnek. Ezek a közvélemény-kutatások Gulyás szerint abban segíthetnek, hogy a 106 körzetben javuljon a koordináció lehetősége a pártok között.
A tények ugyanakkor ismét bebizonyították, hogy a tervezőasztal mögüli politizálás nem működik. Ezek a kutatások ugyanis Gulyás Mártonék egyik legfontosabb célkitűzését cáfolják, hiszen azok rendre megállapítják: minél kevesebb ellenzéki jelölt indul egy adott körzetben, ott annál nagyobb arányban nyer a kormánypárti jelölt.
A Budapest 4. számú országgyűlési egyéni választókerületében például míg négy ellenzéki jelölt esetén 48 százalékkal győzne a Fidesz-KDNP jelöltjeként induló Varga Mihály, addig bármilyen más kombinációban – három, kettő vagy egy ellenzéki induló ellenében – ennél is nagyobb arányban tarolna Varga.
A ma napvilágot látott, Budapest 18. választókerületében (a XI. kerület egy részét és a XXII. kerületet lefedő körzetet) készült kutatás is hasonló eredményre jutott. Míg az összes ellenzéki párt indulása esetén 42 százalékot érne el Németh Zsolt, a Fidesz-KDNP jelöltje, addig, ha csupán Molnár Gyula indulva vele szembe, már kiugróan magas, közel 60 százalékos eredményre számíthatna.
Ugyanez a helyzet vidéken is. Baranya 1-es választókerületében az ellenzék által körberajongott Mellár Tamás egyedüli indulása esetén mintegy 60 százalékot érne el a Fidesz-KDNP jelöltje, Csizi Péter. Ezzel szemben, ha mindegyik ellenzéki párt állít önálló jelöltet, akkor 43 százalék szavazna Csizi Péterre.
Mindez jól mutatja, hogy a vágyálom a legtöbbször egyáltalán nem találkozik a valósággal. Pedig a közvélemény-kutatások mellett már múltbéli tapasztalat is van ezen a téren, ugyanis 2014-ben ez a taktika egyszer már csúfos kudarcot vallott.
Akkor a választást megelőző hónapokban a magukat Kormányváltóknak nevező pártok összesített támogatottsága jóval 30 százalék felett volt az összefogást megelőzően, majd a hatalomtechnikai alku megkötése után pillanatok alatt 25-26 százalékra csökkent, ami végül az áprilisi listás eredménye lett a baloldali összefogásnak.
Ezzel párhuzamosan azok a pártok jártak jól, amelyek megőrizték önállóságukat és nem adták fel azokat az elveket, amelyeket korábban képviseltek. Így az akkor még nemzetinek számító Jobbik támogatottsága növekedni tudott, az LMP pedig a pártszakadások sorozata és a gyenge kampánya ellenére is bejutott az Országgyűlésbe.
Ezek a tények tehát magukért beszélnek: az elveket feladó érdekházasságokat sosem díjazzák a választók.
