Mire gondolna vajon, ha ezt hallaná a svájci Jean Henry Dunant, aki az 1859-es solferinoi véres csata után előállt az önkéntesekből álló segélyszervezet ötletével? Mert azt látta, hogy a csatamezőn megsebesült katonákat megilletné az ellátás, ápolóikat pedig nemzetközi egyezményeken alapuló védelem. Innen jött Nemzetközi Vöröskereszt megszervezésének ideája, és mind a mai napig tartó tevékeny szerepe a nemzeti és nemzetközi katasztrófa helyzetekben, háborús övezetekben. Ne feledjük, mi is a hét alapelve a mozgalomnak: az emberiesség, a pártatlanság, a semlegesség, a függetlenség, az önkéntesség, az egység, és az egyetemesség.
Mike Adamson a Grenfell pokoli tornyának szörnyű tragédiáját követően összegezte a tapasztalataikat, a szervezetre háruló legnagyobb kihívásnak nevezte a tűzvészt. Azt írja, büszke arra, ahogy a munkájukat végezték, bár sok tanulnivalót is katalizált a szörnyű esemény, amelynek szerinte a legfőbb tanulsága, jobban kell kooperálniuk a lakossággal. Úgy látja, túl sok időt vett igénybe, hogy bizalmi kapcsolatba kerüljenek az érintett emberekkel. A valódi lecke az, hogyan érhetnek el olyan közösségeket, akiket nem ismernek.
Hogy értsük, miről is beszél ilyen tisztes virágnyelven Adamson, arról van szó, hogy még egy ilyen egyértelmű katasztrófahelyzetben, mint amikor életeket kell menteni, mert tűzvész ütött ki, új életet kell kezdeni a túlélő nincsteleneknek, a multukulturalizmus felhoz olyan szempontokat, mint a bizalom kérdése. Azt, hogy szabad-e egy másik rasszhoz tartozó önkéntesben bízni, akinek egy vörös kereszt van a kabátján.
Az igazgató úgy látja, fennáll annak a veszélye a sokszínű brit közösségben, hogy a british és a cross hívószavakat félreérthetik az emberek, és valamiféle keresztény szervezetnek gondolják, és nem kérnek a segítségből.
Próbálom elképzelni: túléltem nagy szerencsével, hogy leégett a házunk, és visszautasítom a segélyszervezet önkéntese által adni kívánt élelmiszert vagy ruhát, mert nem egyezik a hitemmel az ő jelképhasználatuk. Merthogy a gyakorlatban erről van szó, a jól integrálódott kisebbségek nem képesek együttműködni egy kifejezetten csak jószándékú segítséget nyújtó szervezettel.
Adamson le is szűrte a tanulságot, nyilvánvalóan a Vöröskereszt a hibás, mert nem elég multikulturális a szervezet, hasznosabb lenne reprezentálni a lakosság egészét. Kifejezi teljes elkötelezettségét ebbe az irányba, így zárja az önostorozó írását a szakember. A kommentelők érdekes módon két csoportra oszlanak, egyik részük nagyszerűnek nevezi ezt a hozzáállást, a többiek szerint aki nem fogadja el a segítséget egy másik rassztól, az nem más, mint rasszista.
Az egyértelmű, hogy a segítő kapcsolat alapja a bizalom. De az már egészen elképesztő, hogy ebből a borzalmas történetből megint csak a hajdani többségnek, a befogadóknak van tanulnivalója. A Vöröskereszt, ha segíteni akar, jobb, ha integrálódik a Vörös Félholdba. Ahogy az erőviszonyok állnak, lehet, hogy már csak utóbbira lesz szükség. Illetve a hét alapelvet is sürgősen cenzúrázni kellene, majd a saria rendőrség megmondja, szerintük melyik nem bántja az érzékenységüket.
