Világ életemben jobboldali nevelést kaptam. Családom mindkét ágon nem csak komoly keresztény-konzervatív hagyományokkal bír, de aktív résztvevője volt a közéletnek és a politikának. Sosem volt kérdés, hova szavazzak. De van egy pont, amin túl nem tudok elszámolni saját lelkiismeretemmel. Személyes szempontok nem érdekelnek. Sem anyagi előny, sem erkölcsi elismerés. Ilyesmi elő sem fordulhatna. Csak a morál vezérel. De az nagyon. És most már aztán tényleg nagy a baj. Eljött a rettegés ideje. Amikor már a szomszédban csöngetnek az éjszaka közepén, nem maradhatok csöndben azzal, hogy én nem vagyok szomszéd. Mert tudom, hogy holnap értem is eljöhetnek…
Nos, a fenti bekezdéssel 15 percre nagyon híres lehetnék. Pillanatok alatt végigrepülnék azon az úton, amit napjainkban keményen taposnak néhányan; egykor lelkes, mára magukat mellőzve érző aktivisták, jól fizető állásaikat féltő dísz-jobboldali egyetemi oktatók, (egykori) Info- és Lánchíd Rádiós, Hír TV-s, stb. hölgyek-urak… naponta kirakva magukra nagy betűkkel a „független értelmiségi” kitűzőt, végighaknizva az ellenzéki médiát – vagy épp csinálva azt.
Sajnos azonban ez a bekezdés csak egy vicc volt – vagyis inkább egy tükör, amibe persze sosem néznek bele azok, akiknek kellene, sőt, hatalmas öntudattal kikérik maguknak. Érthető persze, ha valaki félti a pozícióját, a jövőjét, a megélhetését, hiszen családja van, gyerekei vannak, akiket akkor is el kell majd tartani, ha megbukik a Bicskei Kistérség Nérója, és a népharag által felhatalmazott progresszív, igazi demokraták arccal előle lövik bele a meszesgödörbe az összes FideSSnácit, aki valaha is támogatta az orbánpatást. Az ilyen bűnöket egyféleképpen lehet enyhíteni: a minél nagyobb túlkompenzálással. Napjaink médiazaját, a nyakló nélküli herótozást sokaknál épp ez a beteges túlkompenzálási kényszer hajtja. Különösen ott, ahol korábban azért kapták a fizetésüket, hogy minél jobban tolják a kormánypropagandát, de a G-napot követően 15 perc alatt megvilágosodtak.
No, nem mintha számos kormánykritikának ne lenne alapja. Lehet és kell kritikákat megfogalmazni, és nem szabad ezeket zsigerből lesöpörni. Egyetértek-e azokkal, akik szerint morális kérdésekkel egyáltalán nem kell foglalkozni, és a kormányzattal szembeni bármilyen kritika egyenlő a baloldallal való kokettálással, a hazaárulással, stb.? Nem. Van-e mit kritizálni? Van. A kritikák sajnos nem tudnak rendszeren belül felbukkanni, és ez hiba. Ugyanakkor igaz az is, hogy politikai elképzelést, nagyobb volumenű programot, vigyázat, nagy szavak: mélyreható társadalmi átalakulást, paradigmaváltást, stb. csak hosszabb időtávon, ciklusokon át, ÉS csak határozott akarattal, kemény következetességgel lehet végrehajtani, ami sok esetben azt jelenti, hogy mint egy tank, kell előremenni. Ellenkező esetben a sok egyezkedés, okoskodás, az állandó hezitálás, fontolgatás megöli az egészet.
A jelenlegi magyar jobboldalnak volt egy erős, magas minőségű bázisa, tudományos hátországa, sőt, nem vitás, hogy 1994-et követően enélkül a konzervatív értelmiségi támogatás nélkül valószínűleg sosem jutott volna el Orbán Viktor a miniszterelnökségig. Ne feledjük azonban, hogy a kétségtelenül kiváló tudású, magas erkölcsiségű (minden pejoratív felhang nélkül) professzorok, írók, történészek, közgazdászok, stb. között hetedhét határon sem rendelkezett senki azzal a fajta reálpolitikai érzékkel, sem karizmával, sem egy olyan – fájdalom, de így van – értelmiségi-erkölcsi finnyáskodástól mentes pragmatizmussal, ami ahhoz kellett, hogy valaki tényleg a jobboldal élére álljon és győzelemre vigye. Ha az „igazi konzervatív”, morálisan feddhetetlen úriembereken múlik, ma a baloldalnak lenne kétharmada. Persze büszke és elégedett lehetne a jobboldal, hiszen harcolt az immorális baloldallal, az aljas módszerekkel szemben, de alulmaradt… Látni kell: pisztolypárbajra az ember nem visz kardot. Vagy ha igen, elbukik. Ahogy sajnos az az Antall-kormánnyal is történt. Márpedig a győzelem nagyon fontos; célokat elérni csak így lehet. „A történelmet a győztesek írják” – ahogy Dan Brown is mondta (bár valószínűleg inkább Napóleon az idézet eredeti forrása.)
Például Amerikában is ugyanezt látjuk: a minden eszközt megengedő, az ellenfelet folyamatosan megbélyegző-demoralizáló, a közéletben szinte teljhatalomra szert tett baloldallal szemben a kimért beszédű, modoros-nyakkendős, a politikai korrektség előtt fejet hajtó „konzervatív úriemberek” sorra vereséget szenvedtek. Kizárólag egy nyers beszédű, konfliktusokat felvállaló, megfelelési kényszertől mentes Donald Trump volt képes legyőzni a progresszív-liberális Góliátot. Meghallotta az elnyomott hangokat, akiknek elegük volt abból, hogy folyton megmondták nekik, hogyan kell beszélni, viselkedni és gondolkodni, és ráérzett, hogy mi kell a népnek. Persze nem ő egyedül, hanem kiváló tanácsadói segítségével. Orbán Viktor mellől fájóan hiányoznak a Stephen Bannon-ök, James Mattis-ek, Neil Gorsuch-ok, és bár politikai kommunikációra ma már vannak hatékony tanácsadói, de a 2002-es vereséget követően szinte egyedül rakta össze politikai-gazdasági-társadalmi koncepcióját. És ismerve az értelmiség önnön jellegéből eredő, folyamatos „vessző, de…”-típusú gondolkodását, azt is meg kell értenünk, hogy egy vezetőnek egyszerűen nincs ideje, energiája, lehetősége arra, hogy folyamatosan a „nagyokosok” tanácsait hallgassa. Olyan szövetségesekre, „katonákra” van szükség, akikre rá lehet bízni egy-egy területet, és nem kell attól tartani, hogy állandóan kételyeket fogalmaznak meg, ne adj’ Isten, még szabotálnak is. (Ahogy például az Antall-kormány esetében szintén számos esetben történt, és még nem is csak az apparátus alacsonyabb szintjein, hanem pl. a Nemzeti Bank élén is – természetesen akkor is a bűvös „függetlenség” jegyében.)
Kik is ezek a „függetlenek”, akik sokáig lapítottak, de most már nem bírják tovább a mucsai, lábszagú sötétséget, amiben mindannyian élünk ebben az országban, és ki kell állniuk a fényre, vagy legalábbis megpróbálni egy kis európai értelemben vett európaiságot képviselni a folyamatosan hulló barna esőben? A 15 perc hírnév során önmagukat teljesen elhívő, lényegtelen percemberkék (Lukácsi Katalin, Ürge-Vorsatz Diana, stb. – ugye, ugye, utóbbira már most is alig emlékszünk, pedig az ő pályaíve is milyen ígéretesnek tűnt, amikor coming outolt egyet…) mellett vannak egykor valóban fajsúlyos, mára kiábrándult politikusok, gazdasági szakemberek, közéleti szereplők (ne kerülgessük a forró kását, köztük édesapám is), akik valamiért szintén belső kényszert éreznek az Orbán-kormány bírálatára, miközben korábban támogatták. Természetesen, újra hangsúlyozom, kritikáik időnként akár jogosak is lehetnek, még ha a fától sokszor nem is látják az erdőt.
A jelenlegi kormányzat valóban nem egészen az ő értékrendjüket, világszemléletüket, mentalitásukat képviseli. Látni kell azonban, hogy 10-20 év alatt a világ is rengeteget változott. Más típusú gondolkodásra van szükség a politikában is. Tapasztalatuk, tudásuk kétségtelenül érték, és sosem árt, ha odafigyelünk azokra, akik „kívülről”, más perspektívából is képesek nézni valamit, amiben mi nyakig benne vagyunk. Bár amint fentebb is írtam, érthető, hogy nincs idő minden egyes véleményt, jó szándékú atyáskodást meghallgatni, mégsem lenne haszontalan nem ennyire mellőzni ezeket az embereket, hanem éreztetni, hogy számítanak még, legalább egy titkárnővel megválaszoltatni a leveleiket, ne adj’ Isten, meg is veregetni a vállukat… Persze, tudjuk, a mostani fiúk nem így gondolkodnak, nem értenek hozzá és nem is nagyon veszik a fáradságot a smúzoláshoz. Sokkal pragmatikusabbak (ebben is). Inkább egy-egy nagyköveti pozícióval, bizottsági hellyel, kutatási támogatással, stb. köszönik meg az eddigieket. (Ne legyenek illúzióink, Amerikában is ugyanígy működik ez. Colleen Bell miért is volt nagykövet Budapesten?)
Ezeknek az elvhű (épp ezért kissé fafejű, kedvesen vaskalapos) embereknek az anyagi elismerésnél láthatóan sokkal fontosabb az erkölcsi. És a baloldal tökéletesen meglátta ezt; miközben 20 éven át vérig sértően, a sárga földig alázták a jobboldali, főleg az Antall-kormányhoz kötődő politikusokat, gondolkodókat, most felkapták őket. Hirtelen köztiszteletben álló „igazi konzervatívok” lettek (miközben progresszív-liberáliséknál a konzervatív nemrég még majdnem olyan erős szitokszó volt, mint az obligát nácizás-fasiztázás), és versenyt tartják nekik a mikrofont, emelik a pódiumokat, ahol szidhatják a váli-völgyi taschenhitlert. A baloldaltól persze érthető ez a taktika. A szomorú az, amikor maguk az érintettek, hónaljig merülve a Stockholm-szindrómában – részben persze el nem ítélhető módon, 20 évnyi el nem ismertség után végre elégtételt érezve – azt hiszik, hogy a baloldal megváltozott, valóban belátta, hogy hibát követett el, amikor korábban olyan ellenséges volt velük szemben. Persze ezt a hiúsági szempontot sosem fogják belátni a „konzervatív professzorok” (még önmaguknak sem), így továbbra is méltatlan eszközök tudnak lenni a baloldal kezében.
És mivel sok esetben tényleg komoly szakemberekről van szó, néha komoly legitimációja is van (legalábbis látszólag) egy kritikus véleménynek. „Hiszen az XY is megmondta, őt aztán nem lehet baloldalisággal vádolni, ráadásul igazi szakember…” Igen, de egyrészt a szakember sem tévedhetetlen, másrészt nála is jelentkezik – és ő sem fogja bevallani – az emberi hiúság. Sokszor megmondta, hogy nem így kéne csinálni, de nem hallgattak rá, most már elege van és nyilvánosan is kimondja az ellenvéleményét. Nem érdekes, hogy továbbra sincs igaza, legalábbis a valóság nem azt mutatja, amit ő évek óta ismételget, hogy fenntarthatatlan, szezonális hatás, csak az EU-pénzek, alacsony volt a bázis, már a románok is lehagytak, stb. Amikor már hetedik éve tart a mini-mussolini jövőre elérkező bukása, akkor nehéz komolyan venni a farkast kiabáló kisgyerekeket.
Sajnos nincs valóban működő értelmiségi holdudvar a Fidesz körül. A magyar értelmiség döntő többsége lefeküdt a Kádár-rendszernek, ahonnan aztán egyenes út vezetett az SZDSZ karjaiba. Nem-liberális értelmiség szinte ki sem alakult. A „népiesek” vonala sem illeszkedik a nemzetközi konzervativizmushoz. Időközben ráadásul az utóbbi is jelentős változáson ment keresztül. Jelentős része behódolt a progresszív-liberális nyomásnak (ők az ún. „cuckservative”-ok, a „felszarvazottak”, akik valódi tartásukat elveszítve, ám látszólagos büszkeséggel szolgálják ki a számukra idegen ideológiákat, nevelik fel a „kakukkfiókákat”), egy másik részük pedig – pontosan az utóbbira adott immunreakcióként – sokkal radikálisabb hangot ütött meg. EZ jelenti ma a konzervativizmust, a bevált értékekhez, a természetes dolgokhoz, a józan észhez való ragaszkodást – miközben az idők szavát is hallja, és képes pragmatikus lenni. Épp most van kialakulóban egy új (de nem „neo”!) konzervatív szellemi kör a világban és itthon is, amely nagyon is művelt, tájékozott, de mentes az értelmiség állandó gittrágó, szarhabosító kényszerétől. Amely nevén nevezi a dolgokat, immunis a PC-fertőzésre, és képes kellő távolságból, könnyed humorral is szemlélni a világot, ugyanakkor nagyon is komolyan elkötelezett Magyarország (és általában a judeo-keresztény civilizáció) mellett. Valójában szó nincs tehát arról, hogy a konzervatívok szemben állnának Orbán Viktorral (vagy Donald Trumppal), hanem új, fiatal konzervatívok vannak, akik sokkal keményebb ellenfelei a 25 éve uralkodó, mostanság hirtelen több pofont is kapott liberális hegemóniának.
