„Síelni megy?” Az egyetemi zászlóaljba sorozott fiatal katona két okból volt kifejezetten boldog. Egyrészt, mert lassan, így szilveszter felé lecsengtek a nagyobb összecsapások, és ő túlélte, másrészt sütött a nap Brassó girbegurba, ódon kis utcáira – azokra, melyeket nem bontatott el egy széles tér kialakítása érdekében a néhány napja agyonlőtt Kondukátor – és ő fiatal volt; mindemellett végre beszélhetett valakivel franciául. Segített hát eligazodni, hogyan kerülhetem meg a hadsereg által lezárt útszakaszt. Udvarias kérdése, melyet, nagy, piros hátizsákom okán tet fel nekem, mindemellett elég megdöbbentő volt – elképzeltem, hogy önfeledten síelgetek Brassópojánán, búcsúztatva az 1989-es évet, miközben alattam még el-eldördülnek az egyik legsötétebb puccs heteinek utolsó lövései. Mint az az egy-két sorozat, ami csöndben, puhán elropogott, miközben az irgalmatlan gumikerekekkel fölszerelt páncélos szállító járműnek támaszkodó srác azt javasolta, a Posta felé semmiképpen ne menjek. Onnan hallatszottak a lövések, szerinte. Talán nem is kérdezte, de mégis siettem elmondani neki, hogy én a többi magyart, az ismerőseimet jöttem meglátogatni. Velük szilveszterezünk. Barátságosan bólogatott. Magyarok nem voltak a katonák között, vagy ha igen, nem villogtatták nyelvtudásukat.
Ott, Brassóban egy jó barátom, zenész és amatőr festő, a helyi elmegyógyintézetben vészelte át a zord heteket. Azt mondta, oda utaltatta be magát a helyi értelmiség színe-java a diktátor dühöngésének utolsó heteiben. „Engem tehát kipipálhatsz” – tett föl kedélyesen a Sepsiszentgyörgy felé induló járatra, mikor tovább indultam, hogy számba vegyem ismerőseimet, túlélték–e a vészterhes hatalom-átmentést. Melyről még-még hajlamos lettem volna elhinni, hogy forradalom, bár kifejezetten irritált a pesti szerkesztőségben a harcok helyszínéről áthozott román nemzeti színű karszalagot felhúzók látványa. De nem magyarázkodtam nekik. A hazánkban reformistának, újnak számító lapot – ezt elég hamar átláttam – a legbigottabb balosok tartották kézben. Én ott csak nyomdai előkészítéses kulimunkát végeztem, írni akkor egy Magyar Vasárnap című, tiszavirág-életnyi időre a régebbi időkből újjáélesztett lapnak írogattam, nekik hoztam tudósítást „forradalmi” utamról. Az év utolsó napjaira ugrottam ki; az általam is gondozott apróhirdetéses oldal felelőse azon tréfálkozott, hogy ha lelőnek, aznap negatívban hozzák le a hirdetési oldalt.
Telefonon jelentettek be, mint valami arisztokratát – igaz, nem a kastély, csak Kézdivásárhely bejáratánál, a hófútta mezőkön. Egy autó motorházára rögzített masinából kígyózó zsinórral hadakozva, nagy, piros telefonkagylón közölték, hogy külföldi útlevéllel érkezett valaki az ellenőrző ponthoz. Tovább mehetett az autó, már nem emlékszem, ki vezette. A fegyverüket katonásan a hátukon hordó, szürke kabátos alakulat tagjai egy helyi üzem őrségét képezték. Kiderült, én vagyok az első „külhoni”, aki beteszi a lábát a városkába a csetepaté óta. Volt valami lyukas, román zászló náluk. A városban hamar megtaláltam azt a fickót is, aki megteremtette ezt a gyors telefonösszeköttetést: nem volt nehéz, náluk szálltam meg. mikor megkérdeztem tőle, hogy a néhány napra teljes rendfenntartást példásan megszervező, szinte színmagyar város fegyveres őrsége miért nem tűz ki egy magyar zászlót is, tárgyilagosan csak annyit mondott: azért, mert nem hülyültek meg. Hónapokkal később, mikor a magyarellenes pogromról tudósítottam, Marosvásárhelyről, ahol azért agyba-főbe vertek bárkit, mert nem tudott románul válaszolni arra, mennyi az idő, megértettem, hogy miről beszélt.
„Mües jól vagyunk. S tües hogy?” – ezt a csodás, Mohács előtti igealakokat idéző társalgást már Dálnokon kezdeményezte velem egy kedves, falusi asszony, egy barátom édesanyja. Ő kérdezte, hogy mi hogy vagyunk; mert hát ők jól. Erdélyi embernek egy kis csetepaté, egy kis változás meg sem kottyan, előfordul ilyesmi az örökkön változó Tündérkertben. Több kell ahhoz, hogy elkövetkezzen számukra a magyar Vasárnap.
A sötét parkban emelték rám a fegyvert. Ripp, ropp, ezt mondta a hó a talpam alatt. Mentem át éjjel a behavazott Sepsiszentgyörgyön, talán a szilveszteri buliba. Aki a fegyvert egy fa mögül rám tartotta, némán követte a lépteimet a csővel. Mozdulataiból egyértelmű volt, hogy nem készülődik lövéshez, nem biztosított ki, nem is úgy tartotta a szerkezetet. Aznap két szilveszter volt, az egyik csak visszafogott pukkanásokkal járt. Vendéglátóim elmagyarázták nekem, hogy ez a „román” éjfél. Nem értettem. No, várjak csak egy órát. Aztán, éjjeli egykor, az ottani idő szerint, elkezdtek szedelőzködni. Vigyázzba mindenki! Valahonnan, egy recsegő rádióból, a magyar Himnusz csendült fel. Ráeszméltem: nálunk most van éjfél. A Kossuth rádió most mondta be, hogy vége az óesztendőnek. S akkor elszabadult a pokol. Irtózatos hangorkán keletkezett, az egész város egyetlen durrogó, kiáltó éljenzéssel ülte meg a „magyar” szilvesztert. És mintha a parkból elhangzott volna az utolsó lövés is – reméltem, ez volt az, mit eredetileg nekem szántak, ám nem irányult máshova, csak a részvétlen Hold felé.
