Öt éve, december 2-án, a Kossuth téren gyűltek össze a “demokraták”, hogy tiltakozzanak a jobbikos Gyöngyösi Márton parlamenti kijelentései ellen. A most is aktív képviselő a parlamentben felszólította a kormányt, hogy az mérje fel, „hogy az itt élő, és különösen a magyar Országgyűlésben és a magyar kormányban hány olyan zsidó származású ember van, aki bizonyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent Magyarország számára.”
Lett erre nemulass! Magyar György egy tévéműsorban – Havas Henrik felvetésére és heves bólogatása mellett – a Jobbik betiltásáról értekezett. Erre egyöntetű helyeslés morajlott fel az egész balliberális táborban.
Most ugyanez a Magyar György – aki mára önjelölt baloldali miniszterelnök-jelöltté avanzsált -, már arról beszél, hogy a Jobbikot is be kell venni az ellenzéki választási együttműködésbe. Havas Henrik pedig – mint ahogy az lenni szokott, csak kíváncsi újságíróként – riportkönyvet jegyez Vona Gáborról. Már csak az van hátra, hogy Gyöngyösit még külügyminiszterré is tennék?
Ugyanis a Jobbikban ma már nincs zsidózás, sőt a tőlük álságosnak tűnő filoszemita kommunikációba kezdtek.
De miért is csodálkozunk?
Vannak olyan emberek, akik a legnagyobb ellenségekből – mintha korábban mi sem történt volna -, a legnagyobb puszipajtásokká válnak. A damaszkuszi utat oda és vissza is megtett emberekről minden lepereg, hiszen bármilyen égbekiáltó véleményváltoztatást is el lehet ütni azzal, hogy az ember változik. Na, de ilyen gyorsan, és ekkorát? Hogyan válhat az egykori radikális jobboldali antiszemita, uniós zászlót égető párt, és az egykori nyilasokra hajazó egyenruhában vonulgató Magyar Gárda vezetőjéből pár éven belül a volt SZDSZ-es holdudvarhoz dörgölőző cuki politikus?
És hogy lehet a folyton az antiszemitizmustól rettegő, liberális élcsapatból Vona-rajongó, vele együttműködést sürgető banda? Az elvek és az elvszerűség semmit nem számítanak nekik, csupán egy dolog érdekli őket: a hatalom.
Utóbbiakról azonban az MSZP-vel való 1994-es összeborulásuk óta tisztában voltunk azzal, hogy bármire képesek. A Jobbikról azonban a teljes közvélemény számára csak most derül ki, hogy teljesen gerinctelenek. Ők most indultak el azon az úton, amire az SZDSZ huszonhárom éve, az MDF pedig 2006 tájékán, Dávid Ibolya vezetése alatt rátért, amibe most szép lassan az MSZP is felőrlődik.
Az úgynevezett “liberális holdudvar” ölelése ugyanis mindenki számára halálos, és aki a folytonos “középre” húzó szavazókról álmodik, annak nem szabad politikai pályára lépnie. Ilyen szavazók ugyanis nincsenek, a Jobbik most saját múltját és identitását feladva rohan a semmibe, a megszűnés útjára lépve. Innen már nincs visszaút.
