Orbán János Dénes szerint a közbeszédben és a politikai beszédben különböző fogalmakat, úgynevezett szitokszavakat használnak a kulturális tér definiálására, olyanokat mint a balliberális. Úgy véli, hogy ez nem szerencsés, hiszen a liberalizmusnak voltak jó gondolatai, kár, hogy mára ezek elvesztek. Így jobb híján maradni kell a tömörítő szitokszavaknál, mint a "ballibsi". Ebből következik szerinte, hogy nem az írókkal van baj, hanem azzal ahogy műveiket tálalják a magyar olvasóknak. Bizonyos személyeket piedesztálra emelnek, míg másokat elhallgattatnak.
Prőhle Gergely úgy vélte, hogy a "kulturkampf" szó etimológiájából kiindulva látni kell, hogy egy bizonyos hitbeli vita is meghúzódik a háttérben. Pont ezért annak a vitának, hogy ki jó író és ki nem az, nem intézményesített formában kell megjelennie. Az intézményrendszernek szerinte ugyanis az egyenlő feltételek megteremtése a feladata. Magyarán felül kell emelkedni a politikai és ideológiai síkokon. Ehhez az állásponthoz Orbán is csatlakozott, aki az aránytalanságot nevezte legnagyobb problémának.
L. Simon László ellenben úgy vélekedett, hogy az állami intézmények nem lehetnek semlegesek, sőt nem is az egyenlő feltételek biztosítása a legfontosabb feladatuk. Ha ugyanis egy markáns kultúrpolitikát folytat a kormány, az egyszerűen nem lehet értéksemleges. Ezen intézmények autonómiájáról beszélni hiba, hiszen valódi autonómiával az egyetemek, a tudományos akadémia vagy éppen a művészek rendelkeznek. Azonban az államnak orientációs joga és kötelezettsége is van ezen területeken. Ezért nem lehetnek a politikai intézmények értéksemlegesek. Hozzátette: ez nem azt jelenti, hogy ne adjunk lehetőséget a másképp gondolkodók számára, hanem azt, hogy le kell számolni az értéksemlegesség mítoszával.
A Magyar Idők rovatvezetője rámutatott, hogy az Orbán-kormányok elképesztő mennyiségű pénzt költöttek és költenek a kultúrára.Viszont úgy látja, a pénz nem elég, mert ha nincs egy politika amely irányítja a folyamatokat, akkor az anyagi források elvesznek. Ezért olyan kultúrpolitikát kell folytatni, ami előremutató és a jövő kihívásaira óhajt reagálni.
Prőhle arra hívta fel a figyelmet: a valódi dilemma a jövőben keresendő. Az, hogy az írott betű, az olvasás és annak élménye átadódik-e a következő generációk számára vagy sem. Nagyon pesszimista ezzel kapcsolatban, hiszen a kultúrharc keretein belül csak a magyar irodalmi élet szereplőinek felosztását és felaprózását látja. Ezzel pedig szerinte nem lehet orvosolni a jövő problémáit, azt hogy fognak-e egyáltalán könyvet venni 20 év múlva.
L. Simon szerint rossz az alaptézis. Az országgyűlési képviselő kifejtette: tudomásul kell venni, hogy a világ hihetetlen módon felgyorsult. Ehhez alkalmazkodni kell, máskülönben a világ elszalad mellettünk. Inkább problémának látja a minőség – nem minőség dilemmát. Szerinte az államnak az a dolga, hogy támogassa az értékes művek létrehozását és kiadását, de a modern és felgyorsult világ feltételeinek megfelelően. Hozzátette, eszméletlen pénzeket tolt a második és harmadik Orbán-kormány a művészetbe, megrázó műveket és drámákat azonban nem készítettek. Tehát a politikusok megteremtették az anyagi hátteret és az intézményi feltételeket a művészek számára, azonban ők nem éltek vele. Ezt sikertelenséget a politikusokon és a kormányon számon kérni nem lehet.
A PIM igazgatója szerint ezért lenne szükséges kijelölni a nemzeti konszenzus megteremtésére képes témákat. Úgy mint Arany Jánossal tették. Így jutunk el szerinte az igazi felelősséghez, ami az, hogy intézményi szinten hogyan definiáljuk az identitás megerősítését célzó intézkedéseket.
Orbán szembe szállt a fentebbi állításokkal. Szerinte a pénz nem elég. Hiába építkeznek, a pénz és hatalom addig nem fog segíteni, amíg nem sikerül felszámolni az elmúlt évtizedek kárait. Ehhez azonban a konzervatív értelmiségnek le kellene vedlenie a félénkségét és gyávaságát. L. Simon teljesen abszurdnak nevezte Orbán hozzászólását. A liberális értelmiség egyszerűen nem érti a sajtó és szólásszabadságot. Sőt nem érzi úgy, hogy a konzervatív értelmiség félne vagy gyáva lenne. Inkább konformista, és ezt a megfelelési kényszerét kell levetkőznie a jobboldali értelmiségnek. Jobbnak, okosabbnak és tehetségesebbnek kell lenni – tette hozzá.
Prőhle szerint egyre inkább kultúra váltásról beszélnek a jobb oldalon. Folyton elmondják kit ne olvassunk, de arról már kevesebb szót ejtenek, hogy kit olvassunk. Ezzel szemben L. Simon a hatásmechanizmusra hívta fel a figyelmet. Ma már az interneten és a filmeken keresztül lehet véleményt formálni.
Természetesen nem úgy érti, hogy nem kell könyveket írni, fordítani és terjeszteni, sőt kell. De máshogy kell interpretálni a műveket. Hozzáfűzte: amikor egy verses kötetet 500 példányban adnak el, és egy Billy Elliotot megnéznek 16 ezren, akkor látjuk milyen a mai hatásmechanizmus.
Prőhle zárásként hozzátette, hogy Budapest kulturálisan meghatározó szerepe ma is adott. Ha nem lettek volna meghatározó magyar diplomáciai sikerek, a magyar kultúra és a magyar tekintély akkor is hatalmasat nőtt volna. És nőtt is. Hazánknak olyan tekintélye alakult ki, ami meghatározóvá tette a környező országok között – vélekedett a PIM igazgatója.
