A magyar kultúrmunkások egyik nagy tévedése az, hogy önfenntartó tevékenységük, szociális, alá- és fölérendelt viszonyaikban nélkülözhetetlen titulusaik megtartása önmagában eredménynek számít. A másik tévedésük a kádári hagyományokhoz, a huszadik századhoz hűen az volt, hogy többek annál, mint amire a valósággal szemben, a fehéren és halálosan tátongó papír előtt görnyedve szerződtek. Kiválasztottaknak érzik magukat, akiknek alkotói létét, különleges lehetőségeit, megkülönböztetett életmódját a mindenkori politikai rendszernek, a tágabb értelemben vett köznek kötelessége fenntartani, támogatni. Így züllesztették az értelmiség kasztjának szintjére magukat, ahogyan Kertész Imre írja évtizedekkel korábban: felesleges értelmiségivé váltak.
Ez a gyomlét, ez a haszonnélküliség (ez az eredeti értelemben vett kulturálatlanság) pedig gőgöt, hübriszt és gyűlöletet eredményezett. Az alkotás keskeny útjáról letérve, a széles úton járva követelőzni kezdtek, ami belső lényegükké vált. Ezért buktak el. Bár ez a kivételezettség érzete, mintha a Kádár-rendszer egyik legsúlyosabb öröksége lenne, ami nem csak az "írókat" terheli, mert gyakran látszik: jut belőle mindenkinek. Itt sóhajthatna fel kétségbeesetten Kásler Miklós, miszerint: "tízmillió kiskádárral lehetetlen kereszténydemokráciát építeni". A kialakulófélben lévő jobboldali kultúrstruktúrák is a régi rendszer beidegződéseit, rossz közérzetét viszik tovább. De erre a problémára nem a kultúranarchizmus a megfelelő válasz, hanem a dolgok visszavezetése a valóságba, abba a világba, ahol a szavaknak még van jelentése (ahogyan egyébként ezt a politika első vonala is teszi). Éppen ezért, ezek hiányában érzek idegenséget a hazai kultúrával szemben. Olyan fáradtságot, ürességet és távolságot, amit csak egy olyan szexuális aktus közben tapasztalhatunk meg, amiért pénz jár, vagy amiért már előre erőszakkal fizettek. Undorító, visszataszító, tisztátalan jelenség, amiből meg kell tisztulni.
A jobboldalból kiburjánzó elit-kultúrosztag harminc éve képtelen prezentálni egyetlen művészi csúcsteljesítményt sem. Ha a magányos és sok áldozattal járó, gyakran a komplett politikai akolból való teljes elválással, áttéréssel az önként vállalt ridegtartásból megszületik valami, ami átugorja a kultúrharc árnyékát, meglépi a "kulturát", akkor az első pillanattól kezdve a kiszolgáltatottja és véráldozata lesz annak a barbarizmusnak, ami jelen állapotában jellemzi ezt a frusztált és elkeseredett állóháborút. Mindkét oldalon vannak erre példák. Csak kettő a legnagyobbak közül: Kertész Imre és Bereményi Géza, például. A folytatás pedig a következő: az író ma valami egészen mást jelent, mint egy vert, terhelt embert, egy szolgát, aki egy asztalnál ülve ír és várja az istenek koppintását a homloklebenyén. Vissza kell szereznünk a dolgok eredeti jelentését, hogy minden, a lehető legtöbb közülük azt jelentse, amit valaha jelentett, hogy újra betölthessék funkciójukat. Ez a konzervativizmus, ez a jobboldaliság elidegeníthetetlen sajátja és erre van most szükségünk, mert ott rejtőzködik bennünk az, ami ellen kifelé, szavak szintjén már küzdeni próbálunk: a posztmodern veleje, a jelentésnélküliség, a funkciótlanság. A nem alkotó író pedig nem író, hanem felesleges értelmiségi, komisszár, akitől meg kell szabadulni, ki kell vetni, ki kell vágni, ki kell gyomlálni.
A művész, az író az alkotástól lesz az, ami. Ez a feladata, erre szól a menlevele. A státuszra való hagyatkozás, a lustaság, a tehetetlenség (ez nincs összefüggésben a művek számával) funkciótlanná teszi, elidegeníti a közösségétől, amiben alkotni kényszerül. Lényegében önmagától is. Olyan lesz, mint a földjétől elszakított parasztember. A művek így érdektelenek és viszonytalanok lesznek, az embereket elkeseríti, végül megrontja a bennük felbukkanó értetlenség a világ dolgaival szemben. Ráadásul belterjes, vérfertőző viszonyt alakítanak ki saját kritikai és szakmai közegükkel.
Az állami csecsek, az alom körüli tolongás úrifiúk luxussportjává vált. A '90-es évektől uralkodó – a '70-es, '80-as évek saját, a megosztottság elmélyítésére feltüzelt kultúrharcából győztesen kikerülő – baloldai kultúrelit kápói kevés dologban különböznek a jobboldal hangembereitől. Éppen csak annyiban, amennyiben a konzervatívok ressentimentjét kellően alátámasztja a tény, miszerint az előbbiek hosszú évek árokásásával tették nélkülözhetetlenné, kizárolagóssá az adóforintokból életben tartott, szintén a tartalmatlanság válságának legmélyebb jeleit kimutató, de a nyilvánosságból nagy szeletet kiszakító autofellációjának. A jobboldal pontosan, szegről-szegre ezt a közeget próbálja újrateremteni benne a függés új struktúráival. Ebből, a kialakuló új rendszer defektusai és gátló tényezői miatt mű nem fog létrejönni, de mindenkinek jut elég pénz gombóc fagyira, korsó sörökre, külföldi munkautakra és balatonfelvidéki nyaralóra. Vagy egyszerűen ennyire profán céljaink lennének? Ezért kezdtünk bele ebbe a nagy munkába?
Műveket! Emberek, alkossatok műveket, lássátok a világot, hagyjátok, hogy a művetek lássa a világot helyettetek! Nem a baloldal, a liberális, a sorosista, a posztkomcsi, az SZDSZ-es elit felelőssége az, hogy a jobboldal kurzusba tömörült önsanyargató kultúrgettója harminc éve (eltekintve néhány kivételtől) csak félbolondok, az Uve Boll-i esztétikával munkálkodó kultúrbűnözők salakanyagát dédelgeti a szarszagú akolmelegben, mint utolsó aranytartalékot, legutolsó bevethető zászlóaljat. Nem véletlen, hogy a nagy tehetségek eltávolodnak ettől a közegtől, elzárkóznak, elmagányosodnak és közben azt hiszik, velük van a baj, elárultak valakit. Ez a kiépülőfélben lévő alárendeltség a mi hibánk, a mi felelősségünk! Nem kurzus vagytok, nem egyenértékű pártjanicsárok, hanem magányos ragadozók, akik nem másokért, csak önmagukért felelnek. Ez a kíméletlen viszonyulás, az így elvégzett, gyakran végzetes eredménnyel járó munka eredményez megkérdőjelezhetetlen művet, a többi pedig a kádárizmus hazugsága, a bennetek lakó akarnok proli kielégíthetetlen vágyai.
Az íráshoz feleslegesek a monolitintézmények, szükségtelenek az írótalálkozók, a sok lézengő íróértelmiségi számára megélhetést, barátnő-utánpótlást jelentő művésziírás-kurzusok, az adóforintokból túldizájnolt, az ürességtől tátongó irodalmi antológiák, mert még külön erre közbeszerzett pénzcsakrák sem kellnek ahhoz, hogy képesek legyünk az egész napos, a testet, a szellemet elgyötrő munka után leülni az asztalhoz, egyedül a szűk panellakásunk kastély-ürességébe, hogy megszállottságunkkal áldozzunk az éjszakából, az életünkből a tabula rasának, a szövegszerkesztő fenyegetően villogó kurzorának.
A jövő ne antitézist hozzon. Ne ellenirodalmat. Ne a "megfelelőt", hanem az igazat, a legbelső szobából valót, a valódit. Nem kell igazolni semmit, senkit, ami a politikán belüli, ami idegen a művészettől, mert ha az ebben a kétségbeejtő és mélyebb értelemben valóban jó (ahogyan gondoljuk), a lehető legjobb, akkor támasztéka, társa lesz ez a művészet is. Ha meg nem, akkor még nagyobb szükseg van rá. De nem szolgákra, hanem szabadokra és a küzdők magányos válaszaira, mert a "király", a "vezér" megérdemli a tiszteletet, aminek az első és legkülső köre az őszinteség. Nem attól lesz valami jobboldali vagy konzervatív, hogy lófarkat köt, bőrmellényt hord és tájleírásokban beszél a néplélek fájdalmairól. Vannak, akik ezen külsőségek és belsőségek rabjai már, és úgy hordják ezeket a jelvényeket magukon és magukban, mint csövespunk a Dead Kennedys-es pólót és a vöröscsillagos kitűzőt a szakadt szimatszatyrán. Kásler Miklós sóhajait újból megidézve: a fejekben kellene rendszert váltani, nem a ruhatárban. Az új kultúrstruktúra, bármennyire is reakciósnak, ellenforradalminak tűnik, most még hazudik, nem ismeri magát, mert a rendszer előttiség, a művészet organikus fejlődésének útja az, ahol nem kurátorok/pártkomisszárok osztják a barátoknak és üzletfeleknek a költségvetési pénzt ösztöndíjak és pályázati pénzek formájában, hanem a megszülető művek azok, amelyek saját jogukon nyerik el a pénzt és az emberek figyelmét. Nincsenek kulturális hitbizományok, amelyek örökös tagságot jelentenek egy félszabadkőműves szellemi páholy egyik félreeső babzsákján, hanem teljesítmények vannak. Ez volt a teljes liberális oldal legnagyobb tévedése, minden ami ma van, ebből következett. Mi nem követhetjük el ugyanezt a hibát.
A művész önismerettel, a valóság megismerésével és őszinteséggel működhet, teheti a dolgát, bármennyi munkát, energiát is emészt el. Csak a mű az, ami számít, nem az az élet, amit egy mű ígéretével, önként vállalt kényelemben és biztonságban tölthet el. Pedig ez a jóllakottság soha nem létezett, csak a fejünk felett lebegő örökké éhes és titokzatos tekintet, ami arra kényszerít, amit nem akarok, de meg kell tennem.
A szerző a Pesti Srácok újságírója
