Jó kis móka lesz, mondja a harmincas szülő, eszem megáll, döbbenek meg én, a negyvenes. Generációs kérdésról van itt szó? Az oldschool, vénecskedő szülők nem érzik, mi a menő szórakozás? Konzervatív szülőként azt se mondhatom, ne támogatnám a férfias játékokat. Még csak elkötelezett pacifista sem vagyok, de hogy hat évesek elitkommandót játszanak a reptéri bázison? Nem érne rá ez úgy tíz év múlva? Mi vezeti a szülőket, hogy óvodásoknak ilyen programot találjanak ki? Már egyszerűbb dolog nem izgalmas? Hova ez az őrült rohanás? Sok itt a kérdés, de az jól látszik, hogy a jelenség egyáltalán nem ritka, túlmutat az újságíró egyéni nyavalygásán.
A szülők egy részét teljesen magába szippantotta az élménytársadalom versenyszemlélete, nem lehet, hogy egy születésnap átlagosan teljen, családi körben. A családi kör utoljára talán Arany Jánosnak volt elegendő, ma már a gyerekek élete a kortársak bűvöletében zajlik. Együtt vannak az intézményben reggeltől délutánig, és ha ez nem lenne elég, hétvégén egymásnál alszanak, megbontva ezzel a család intimitását, levéve a szülőkről a szórakoztatás terhét, ezt csak zárójelben.
Dr. Máté Gábor és szerzőtársa Gordon Neufeld Kanadában élő pszichiáterek tűpontosan írják le a kortárs orientáció jelenségét A család ereje című, magyarul is megjelent könyvünkben. Azt, hogyan veszti el a család, majd az iskola is a befolyását a gyerek életében. A kortárs orientált gyerek kötődési mintázata sérül, mert nem a felnőttek felé irányul, hanem a barátai felé. Aztán a barátok kezdik irányítani, csak az számít, amit ők mutatnak és mondanak. Nem nehéz belátni, mennyire kiforrott értékrendet és viszonyítási alapot kap tőlük egy kisiskolás. Máté azt mondja, hogy a kortárs orientált gyerek annyira a haverok bűvületében el, hogy idővel elveszti minden más iránt az érdeklődését, értsük ez alatt leginkább az iskolai tevékenységeket. Mivel nem kötődik a felnőttekhez, nem hatnak rá a tanárai sem, tanulási vágya és motivációja nulla. Taníthatóság hármas csapást szenved, érdektelen, nem próbálkozik semmi újjal, mert nem fog kockáztatni a leégés miatt, és azt sem veszi észre, ha egy tevékenység hiábavaló, nem működik. Olyan rombolást végez a kortárs orientáció a kanadai közoktatásban, hogy az ottani elitegyetemek már jobban szeretnek az otthontanuló gyerekek közül válogatni, mert ők még érdeklődőek, természetes kíváncsiságukat nem ölték ki cikizéssel az osztálytársaik. Látszólag messze kanyarodtunk a lövöldözős zsúrtól, de a jelenség maga itt indul, amikor elhisszük, hogy nem elég érdekes óvodás vagy kisiskolás gyerekeinknek, ha a családjukkal töltik a szabadidejüket. Persze sokkal kényelmesebb összeterelni egy csapat gyereket, akár a legjobb szándékkal, és békésen kávézgatni, de a következmények sokkal súlyosobbak, mint gondolnánk. Ezek a gyerek úgy válnak le pillanatok alatt, egészen kis korukban a szüleikről, hogy sem szellemileg, sem mentálisan nem érettek még erre. Szerecsére nem visszafordíthatatlan a helyzet, Máté azt mondja, a megoldás az, ha sok figyelemmel és a kötődés életben tartásával minden nap meghódítjuk a gyerekeinket, mi több ösztönözzük a függőséget, ahelyett, hogy siettetjük a felnövést, a túlzott önállósodást. Mert csak így tudjuk megakadályozni, hogy idejekorán, éretlenül leváljanak, 10-12 évesen leváljanak, és olyan kötődéseket keressenek a kortársaik irányába, ami veszélyes, ártalmas és romboló lehet a számukra. Már ha prioritás, hogy megtartsuk a család erejét.
