Szomorú, hogy a baloldaliak még mindig ilyen erős hadállásokkal rendelkeznek a szimbolikus térben. Szinte bármit képesek megakadályozni, ami nekik nem tetszik: szoborállítást, utcanévtáblát…, tényleg bármit. Ehhez gyakran idegen érdekeket is becsatornáznak, csak azért, hogy még szimpatikusabb legyen az ügyük a jóérzésű emberek számára. Ha valami mégsem úgy történik, ahogy ők szeretnék – például megépül egy emlékmű, aminek nem örülnek -, abban az esetben utólag teszik lehetetlenné, hogy betöltse eredeti rendeltetését. Így járt a Szabadság téri német megszállási emlékmű is, amelyre szépen rárakódott a balos értelmezés, meg az abból született indulatok. Köszönjük meg nekik, hogy most már a tér egyik oldalán sem lehet gyomorgörcs nélkül elmenni. Ha elég közel vagyunk a Reagan-szoborhoz, és háttal állunk a "felszabadúlási" emlékműnek, akkor esetleg megússzuk az émelygést.
Hány és hány történelmi személyt sikerült hasonló módon összekenniük? Egyes elvbarátaik “túlkapásaira” viszont soha nem lesznek ennyire érzékenyek.
Így történhet meg az, hogy az '56-os megtorlásokban részt vállaló Eörsi Gyuláról el lehet nevezni tanulmányi versenyt, hiszen mint olyan, jobboldali tömeges kultúrhiszti nem létezik, a balos hisztigépek szemét meg nem szúrja, sőt valószínűleg még örülnek is neki. Nézzük, mit találunk, ha utanánézünk Eörsi életrajzának a Nemzeti Emlékezet Bizottságának honlapján: Eörsi Gyulát 1956-ban a Törvényelőkészítő Főosztály vezetőjévé nevezték ki, és részt vett a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsáról szóló, 1957. évi 25. számú törvényerejű rendelet kodifikáló munkájában. Ez volt az a rendelkezés, amelynek révén létrejött a forradalom résztvevőivel szembeni tömeges leszámoláshoz szükséges jogi intézményrendszer egyik legfontosabb eleme, a politikai különbíróságok rendszere.
A versenyt meghirdető AIDA oldalán mellesleg van egy “Eörsi Gyuláról” nevű link, ami a jogifórum.hu-n közölt életrajzhoz vezet. Ebben Sereg András Eörsi életrajzának ezt a szakaszát az "ő sem tudta magát kivonni a Kádár-rendszer álságos manipulációi alól” bevezetéssel próbálja meg relativizálni.
Ilyen múlttal nem lepődnék meg, ha a kommunista elvtárs valóban Rákosi legjobb barátja lett volna – többen így emlékeznek Eörsi Gyulára. Ezt nem tudhatjuk, mindenesetre az tény, hogy Eörsi még Sztálin legjobb magyar tanítványának leváltása előtt került a fentebb említett magas hivatali beosztásba, ezért mindenképp jó kapcsolatokkal kellett rendelkezzen Rákosi irányában.
Bármennyit áradoznak egyesek Eörsiről, mint tanárról és mint jogtudósról, a tömeges leszámolásokhoz vezető törvényrendelet létrejöttében való szerepét figyelembe véve érthető lenne a felzúdulás amiatt, hogy tanulmányi versenyt neveznek el róla. Már ha lenne ilyen felzúdulás, de mint látjuk, nincs. Bosszantó, de úgy tűnik, a szimbolikus térben még mindig csak azoknak a történelmi szereplőknek kell életük minden epizódját mérlegre tenni, akik a balos tömegfelháboródóknak nem tetszenek.
